Némi deja-vu érzéssel foglaltam helyet moziszékemben a Zsivány Egyes: Egy Star Wars történet ún. „előbemutatóján”, tavaly ugyanis ugyanebben a moziban vártam óriási izgalommal Az ébredő erőt. Idén azonban közel sem voltam/lehettem ennyire izgatott, hiszen már a bemutató előtt tudni lehetett, hogy ebből a filmből sok minden, eddig elmaradhatatlannak tűnt elem ki fog maradni, többek között az ikonikus, felkúszó kezdőszöveg, és John Williams zenéje, amely nélkül talán sosem lett volna akkora siker a Csillagok háborúja, mint így.

Ezzel a fajta előítélettel pedig látszólag számoltak is Disney-nél, a film látványos in medias res-szel indít, szokás szerint egy űrhajó árnyéka vetül egy bolygóra, és már bele is csöppenünk az események – a háború – sűrűjébe. Leginkább Tarantino Becstelen brigantykjának kezdőjelenete inspirálhatta a film nyitányát, azonban ez talán nem is véletlen: Hans Landa óta nem láthattunk ennyire ránézésre is náci tisztet idéző szereplővel, Orson Krennic (Ben Mendelsohn) személyében meglepően hatásos és utálható aktuális főgonoszt kapott a film, annak ellenére, hogy karakterében semmi igazán különleges nincs, egyszerű végrehajtója a birodalmi gépezetnek.

Az eredeti trilógiai eseményei előtt közvetlenül játszódó történet főszereplője (mellesleg az első nem-Jedi képességekkel megáldott Star Wars-főhős), Jyn Erso végignézi, ahogy Krennic megöli anyját, apját pedig elrabolja, és arra kényszeríti, hogy befejezze a Birodalom készülő csodafegyverét, a Halálcsillagot. Míg az első Csillagok háborújában a konkrét kivégzésektől Luke-al együtt távol maradt a kamera, addig itt minden haláleset (márpedig akad belőle pár a Zsivány Egyesben) premier plánban történik (ez is eredményezte, hogy ez lett az első magasabb korhatárbesorolást kapott Star Wars-film), ami sokakat zavarhat, de éppen ez a fajta bátorság teszi jó filmmé a Zsivány Egyest.

Vert helyzetből indul a film, ha a megszokott értelemben vett dramaturgiai szempontokat vesszük figyelembe: tudjuk a végét. Ezt a vert helyzetet Lucas prequeljei sosem tudták igazán levetkőzni, folyamatos bizonyítási vágyuk van, hogy betömjenek minden lyukat, amelyek összekötik elődeikkel, a Rogue One viszont a vesztesek nyugalmával teszi a dolgát, és tudván, hogy történetileg egy hepiendes film követi, megteheti, hogy ne bánjon kesztyűs kézzel karaktereivel.

Az egész filmet belengi a közelgő, elkerülhetetlennek látszó háború vészjósló hangulata, és nyoma sincs annak a nyilvánvaló erkölcsi tisztaságnak, amely Lucas filmjeit jellemezte, itt senki sem a velejéig jó, még a korábbi filmekben feddhetetlennek  beállított lázadók is mocskos eszközökkel próbálják megszerezni a győzelmet, és néhány apró és finom megjegyzésből még a pitiáner csatározásokkal tarkított politikai háttere is felsejlik a birodalomellenes oldalnak; külön érdekes, hogy bár eddig úgy tűnhetett, mindenki gondolkodás nélkül követi Leia hercegnő parancsait, a lázadóvezér, az ikonikus fehér ruhában tündöklő Mon Mothma az egyetlen Lucas-féle prequeleket „túlélt” karakterhez, a Jimmy Smiths által alakított Bail Organához, Leia nevelőapjához intézett rosszmájú kérdésével jelzi nekünk: nem mindenki felejtette el, hogy ki a lány valódi apja, és nem feltétlen az iránta tanúsított bizalom.

A film hírhedten újravágásnak esett áldozatul, az Öngyilkos osztag / Suicide Squad pedig megmutatta már, hogy vélhetőleg egyáltalán nem jó ötlet szétcincálni egy elkészült filmet (nehezen elképzelhető legalábbis, hogy annál is rosszabb lett volna az eredeti verzió), itt azonban szerencsére láthatólag jó érzékkel „lájtosítottak” a filmen – nehezen lehet elképzelni, hogy ennél jobb lett volna az eredeti végtermék, helyenként még így is Star Wars-hoz „méltatlanul” komoly és véreskezű a film; kivételesen pedig a helyenként elszórt csipetnyi, kötelező comic relief is (ezért a szerepért legtöbbször az Alan Tudyk hangjával „felszerelt”, szemtelenül sztoikus, a jó oldalra programozott egykori birodalmi droid, K2 felel) kifejezetten jól jön a Zsivány Egyesbe. Ha ennél jobban hasonlítana jeleneteiben egy második világháborús filmhez, teljesen elfeledkeznénk a (kúszó felirattal ellentétben) jelen lévő, filmet indító „Réges régen, egy messzi-messzi galaxisban...” mondattól, amely az eredeti filmeket inkább a mesék, mint a tudományos-fantaszikum valóságába helyezte. A Zsivány Egyesre talán leginkább a hi-fi, a történelmi-fantasztikus műfaji elnevezést aggathatnánk rá: a fantasztikum, az Erő (felemlegetését leszámítva) szinte teljesen kimaradt. Már csak azért is, mert az eredeti trilógia már (film)történelem.

A látványra viszont egy fia panaszunk sem lehet, minden helyszín hangulatos és megfoghatónak érződik (helyeként jól látható, hogy a Csillagrombolók egy része ismét makett-technikával készült, ez azonban egyáltalán nem baj, és még csak az Ébredő erőre jellemző, helyeként nagyszerűen eltalált, helyenként viszont émelyítő nosztalgiázás sem érződik. Az Új reményt juttatja eszünkbe szinte minden díszletelem, illetve kosztüm (amelyek egy részét valóban az eredeti filmből használtak fel), mégsem válik nevetségessé az, hogy 2016-ban egy 1977-ben készült film látványvilágát igyekeztek követni: sikeresnek mondható ebből a szempontból a „jó” útra térés, a sok valódi díszletnek és remekül dizájnolt birodalmi gardróbnak is köszönhetően sokkal élvezhetőbb, látványosabb és átélhetőbb a film világa.

Van ugyan a film végén egy teljességgel fölösleges, de vélhetőleg kötelezőnek számító űrcsata, és a dialógusok sem szárnyalnak shakespeari magasságokban, sőt jobbára csak expozíciós szerepük van (néha idegesítően is, egy magában – azaz a nézőknek – beszélő robot azért már sok), amikor azonban felpörög az akció, hamar eszünkbe jut, hogy nem is ezért ültünk be egy Star Wars-történetre a moziba, a szereplők pedig kevés szövegük ellenére is egészen szimpatikusak, megadják a történet kellő drámai súlyát, amihez kétségtelenül hozzájárul az is, hogy a film szereposztása elsőrangú:  Forest Whitaker Saw Gerreráját leszámítva (aki talán az egyetlen igazi áldozata lehet az újravágásnak) a többi szereplőnek elég idő jut ahhoz, hogy emlékezetesek maradjanak.

Nincs John Williams-zene, J.J. Abrams állandó zeneszerzője (aki egyedül pont az Ébredő erőn nem dolgozott együtt a rendező-producerrel), Michael Giacchino viszont jól muzsikál, helyenként ugyan felbukkannak a már untig ismert williamsi leitmotívumok, de Giacchino szerzeményei a saját lábukon is megállnak. Valódi hiányérzete talán nem sok rajongónak lesz a Zsivány Egyes kapcsán, pont az kaptuk, amit optimista számítások szerint vártunk: egy komoly színészi gárdát felsorakoztató, sötétebb hangulatú filmet, ami beteszi a háborút a Csillagok háborújába. Viszont, ha egyszer lesz gyerekem – akit természetesen pár éves korától fogva Star Wars-nézésre fogom ítélni –, nem ezt a filmet fogom neki először megmutatni. Talán majd, ha kamasz lesz.

A Disney ismét jól mérte fel a rajongói tömeg legnagyobb vágyait, és most már egy szinte komor filmmel újabb korosztálynak bizonyították be, lehet kúl a Star Wars. Amíg pedig ilyen színvonalon tudják szállítani az űrsaga újabb és újabb részeit, hangos panaszunk nem nagyon lehet. Jövő ilyenkor pedig még a felirat is a helyén lesz.