A The Mandalorian második évada a hibái ellenére még mindig egy remek dolog a Star Wars-univerzumban, és ezt nem csak az utolsó trilógia által az alá a bizonyos fenék alá nyomott ingerküszöb mondatja.

A sorozat a csúfos Star Wars-bukások után surranópályán jött, aztán hirtelen mindenki a Messiást látta benne: a sorozat, ami a kisképernyőn keresztül is ezerszer jobban árasztotta magából a rég nem látott Star Wars-varázst, mint az utóbbi trilógia bármelyik képkockája. A múlt héten lezárult második évadra emiatt sem nehezedett éppen kevés nyomás, bár közben azért mindig ott volt az a mentőöve, hogy a rajongók szerint ez még mindig egyöntetűen jobb, mint bármiféle Star Wars-mozgókép az utóbbi években. Ez valóban így van, ám amellett, hogy a The Mandalorian még mindig piszokjó, és még a rajongói szívek pofátlan megdoromboltatását illetően is jólesően hat, nehéz közben nem meghallani egy vészjósló fénykard hangját.

Mando az első évad végére a marcona fejvadászból kezes Yoda-szitterré vedlett, aki megkapta a házifeladatát: juttassa el Bébi Yodát – aki immár nevet is kap, a sokkal felnőttesebb Groguként kell szólítani – a saját fajához, a jedikhez. És bár Mandóék valószínűleg nem látták az első évad fináléját, azaz nem tudják, hogy az első évad antagonistája, Moff Gideon túlélte a zuhanást, a nézők azért tisztában vannak vele, hogy a fekete fénykardos zsarnok még vissza fog térni, nehéz pillanatokat okozva ezzel Mandónak. A második évad pontosan ugyanazzal a recepttel kezdődik, mint az első: a fejvadászt bolygóról bolygóra küldik a nagy küldetés teljesítésének reményében, ám valahogy mindegyik helyszínen olyan dörzsölt arcokkal találkozik, akik kivétel nélkül a „segítek neked, ha előbb segítesz nekem” – típusú alkukkal öletnek meg válogatott rémségeket Mandóval. Sokan már az első évadnak is a döcögősségét rótták fel, ám ott valahogy az ember még maximálisan szűz szemekkel merült el egy olyan Star Wars-világban, amelyet alapvetően nagyon jól ismert, mégis megcincálták az utóbbi filmek. Üdítő látni, hogy sem a spanyolviaszt nem keresgéli a sorozat, de a teljesen pofátlan és öncélú fanservice-gombot sem nyomogatja ész nélkül. Egyszerűen csak hagy elmerülni egy jól ismert világ kevésbé ismeretlen epizódjaiban.

Míg ez az első évadnak még jól állt, a második évadban már azért nagyobb a tét, és azért kétszer ugyanazt a receptet elég nehéz élvezhetően lenyomni a rajongók torkán. Emiatt néha legszívesebben megráznánk már Mandót, hogy végre egyszer álljon a sarkára, és mondja már azt valamelyik epizódszereplőnek, hogy „nem, ne haragudj, nem érek rá”, mert nagyszerű, hogy békapeték fuvarozását is örömmel vállalja, ám szegény Bébi Yoda közben elfonnyad az anyósülésben a jedikre várva. Szó sem róla, az epizódokra komolyabb panasz nincs, hisz látványosak, izgalmasak, csak néha túlzottan kényelmes tempóban folydogálnak. Ez azért jó dolgokhoz is vezet, hisz a The Mandalorian mindig is jó volt abban, hogy a Star Wars-univerzum több-kevésbé ismert arcait, helyszíneit fedezgethetik fel a rajongók egyes jeleneteiben, a turistáskodáshoz pedig idő és lehetőség kell. Nem mellesleg pedig kell a terep az új szereplőknek is, akik számára a The Mandalorian második évada egy nagy, kibővített előzetes: december elején dobta be az atombombát a Disney+, miszerint jóformán még Din Djarin sisak alatt elgyötört bajsza is saját előzménysorozatot/filmet kap. Nem meglepő módon sokan épp a második évadban mutatkoznak be: Ashoka Tano és Boba Fett – az utóbbi miatt érdemes végignézni az utolsó rész stáblista utáni jelenetét – is saját sorozatot kap, ahogy a már első évadban is megismert, itt tovább teljesedő Cara Dune is, a Cassian Andor- és a Obi-van Kenobi sorozat mellett. Kapkodni nem győzi szegény néző tehát a fejét, hogy most ki mindenki története teljesedhet merrefele tovább. Nehéz elhessegetni azt az emléket, amikor a Disney évekkel ezelőtt futószalagszerűen kezdte a silányabbnál silányabb Star Wars-filmek évenkénti legyártását, aztán Bob Iger nem győzött magyarázkodni, amikor a negatív kritikák miatt inkább behúzták a Disney-nél a kéziféket. Bíztató azonban, hogy több sorozatot is a The Mandalorian atyja, Jon Favreau kezébe helyeztek, az pedig az eddigi két évadot látva egész jó hely egy Star Wars-alapanyagnak.

A The Mandalorian második évadáról komolyabb poéngyilkosság nélkül nagyjából ennyit érdemes mondani, márpedig a fináléról spoilerek nélkül beszélni nagyjából annyira van értelme, mintha mákos bejgli receptjéből mondjuk pont a mákot próbálnánk eltitkolni, így aki neadj Isten egy kő alatt élt az elmúlt héten, és a csodához hasonló módon még nem jött vele szembe egy spoileres kép se – amelyeket a legbőszebben épp a Disney posztolgat – az eddig görgessen és ne tovább.

Luke Skywalker meglehetősen hangsúlyos felbukkanását és fénykardos performanszát látva valószínűleg kétféle csoportra szakadtak a nézők, és mindkettő a szívéhez kapta a kezét. Az egyik azért, mert összeszorul benne a legzsigeribb, gyermeki rajongás, ahogy a fiatal Mark Hamillt és az ő fénykardját látja, Bébi Yodával a karján pedig aztán végképp pofátlanul rúgja be az ajtót minden rajongó szívén. A másik azért kap a mellkasához, mert nem hiszi el, hogy már ebben az univerzumban is a Skywalkereket kell valahonnan előrángatni, pedig pont senkinek nem hiányoztak. Az elsőből valószínűleg többen vannak, mert ha már a finálé egyébként nem volt éppen minőségében a topon – kiegyensúlyozatlan volt, a tempója is hagyott némi kívánnivalót maga után, ráadásul több zavaró logikai bukfenc is csúszott bele – tényleg piszokjól nézett ki, ahogy Skywalker zöld fénykardjával vágta haza a komplett Dark Trooper-osztagot, amik amilyen látványos montázst kapva készülődtek a fél részen át, olyan hamar jelentkeztek ki a fináléból. Rajongósimogatás ide vagy oda, sok keménykötésű fanboyban jogos aggályok merülhetnek fel: vajon a készülő harmadik évadban meddig kell nézni Hamill CGI-arcát és legfőképp miért? Főleg annak fényében, hogy úgy tűnt, a The Mandalorian nagyon tudatosan pont tesz rá, mi történt Skywalkerékkel, most meg valahogy mégis azon kapjuk magunkat, hogy végül mégiscsak egy Skywalker lesz az, aki ellovagol Groguval a napfénybe.

A The Mandalorian második évada a hibái ellenére még mindig egy remek dolog a Star Wars-univerzumban, és ezt nem csak az utolsó trilógia által az alá a bizonyos fenék alá nyomott ingerküszöb mondatja. Továbbra is jó elmerülni az űrwesternben a szókincsét egyre jobban bővítő fejvadásszal, aki a második évadban egész nagyot halad a karakterfejlődés útján is – ez meglepően kiegyensúlyozott formában igaz a legtöbb mellékszereplőre is, pedig azokból aztán van elég. Enyhe poszttraumás stressz kínozhatja a rajongókat azonban amiatt, hogy jól tudják, mi is történik, ha egyrészt hirtelen ismét nagyon közelinek hat a Skywalker-világ, pedig egyáltalán nem hiányzott, másrészt hirtelen rengeteg Star Wars-mű ígéretét pakolják a nyakukba. Az utóbbi évtizedben egyikből sem sült ki túl sok jó, ám reménykedjünk, hogy Mando jövő karácsonykor izzadtságszag nélkül tér vissza a harmadik évaddal.