Hej, hó, hej, hó, az új Hófehérke nemcsak tündérmeseként jó, feldolgozásnak is kiváló!

Pedig Marc Webb filmjét még be sem mutatták, már előzetesen számos bírálat érte újragondolt szereposztása, feltételezett reprezentációs törekvései és főként főszereplője félresikerült nyilatkozatai miatt. Hiszen az élőszereplős Disney remake-ek készítői szigorú elvárásokkal igyekeznek megbirkózni: filmjeik nem pusztán a konkrét forrásművek klasszikusaihoz, hanem azok emlékéhez is kénytelenek felérni a közönség szemében. A nézőknek ráadásul gyakran markáns előzetes benyomása van a kedvencüket ért bármilyen változtatás kapcsán. Ezek alapján hogyan játszhatná a tradicionálisan hófehér bőrű címszereplőt egy anyai ágon kolumbiai felmenőkkel rendelkező színésznő, aki ráadásul interjúi alapján sincs oda a hagyományok szemellenzős követéséért? Hiába bármilyen átgondolt vízió és a film szövetébe illeszkedő koncepció – a szokásos szépségideált kevésbé megtestesítő hősnő (Rachel Zegler) és a korábbi modell által megformált gonosz királynő (Gal Gadot) alakjai közötti különbség a „belső szépség” konfliktusára kiélezett történetet szolgálja –, a gyermekkori élményeknek már csak szubjektivitásuk okán sem könnyű megfelelni, miközben a remake-eknek a nosztalgikus múltidézés mellett újdonságként is kell hatniuk.

Az animációs előzményét végig szem előtt és tiszteletben tartó Hófehérke az egyre mélyülő generációs szakadékot áthidalni próbáló adaptációkhoz hasonlóan egyszerre szólítja meg a mára felnőtt rajongókat és a következő nemzedékeket. A mostani fiatalság számára feldolgozott korábbi rajzfilmek ugyanakkor szintén már létező meséken és örökérvényű történeteken alapulnak, melyeket a részletgazdag megvalósításmód és Walt Disney sajátosan könnyed stílusa formált anno egyedivé. A Hófehérke és a hét törpe a Grimm fivérek tündérmeséjét vette alapul, de sikerét nagyrészt annak köszönhette, hogy az első egészestés animációs filmként korát megelőzve kápráztatta el közönségét. Az élőszereplős felelevenítések kortárs hulláma ehhez mérten elsősorban a technikai innovációkra támaszkodik, így az egykori animációk innovatív digitális trükkökként élednek újjá, miközben a korábbi narratívák hűen köszönnek vissza. A Hófehérke a rajzfilmet idéző színskálájának, élénk és letisztult vizualitásának, valamint dinamikus beállításainak köszönhetően szó szerint üde színfolt a javarészt fakó vagy képileg túldíszített blockbusterek korában. De mit takar a (történeti, esetleg ábrázolásmódbeli?) hűség a megváltozott társadalmi, ideológiai, iparági és egyéb normák kontextusában?

Az eredeti művek szolgai másolása épp annyira eredményezheti az alkotások szellemiségének átalakulását, mint egy teljes újraértelmezés. Míg a viszonylag friss, ’90-es évekbeli Disney-művekből készült remake-ek, mint Az oroszlánkirály, A szépség és a szörnyeteg vagy az Aladdin dramaturgiája alig változott a gyakran a beállítások szintjén megidézett forrásfilmekhez képest, addig az évtizedekkel korábbi, egészen a ’40-es évekig visszanyúló, a köztudatban kevésbé frissen élő animációk aktuális feldolgozásai – például a Demóna, a Dumbó, vagy a Pinokkió – szabadabban nyúltak alapanyagukhoz. Hófehérke széles körben ismert történetét Disney-től függetlenül is számos alkalommal feldolgozták, a legutóbbi változatok ráadásul már címükben jelzik adaptációjuk fókuszát: a Tükröm, tükröm szatirikus olvasata görbe tükröt tart az eredeti tündérmese megoldásai felé, a Hófehér és a vadász fantasy-elemekre koncentráló változata az akcióra helyezi a hangsúlyt, míg – a leginkább Kenneth Branagh Hamupipőkéjének klasszicista adaptációs stílusával párba állítható – mostani Hófehérke a törpék címből való elhagyásával érzékelteti a hősnő kiemelt szerepét.

Ugyan az olyan ikonikus momentumok és helyzetek, mint például a füttyszóra gyűlő állatsereg képe, az erdőmélyi horror, a bányászó törpök, vagy a mérgezett almába harapás mind szinte változatlanul térnek vissza, a híres jeleneteket összekötő kiegészítések azonban eredményesen aktualizálják az 1937-es mű igencsak avíttasnak ható és rosszul öregedett részeit. A rajzfilm vázlatos narratívája mintha csak az akkori animációs technika vívmányait bemutatni képes mókás gegek és mellékszereplők megjelenésére adott volna lehetőséget, miközben a film egyes megmosolyogtató epizódjai többek között a személyes higiénia, a kézmosás fontosságára hívták fel a figyelmet – és arra, hogy miért nem szabad szóba állni idegenekkel. Ez a játékos nevelési szándék a mostani verzióban sem kevésbé naiv, de összetettebb ideológiai alakot ölt. A Hófehérke új verziója koherensebb cselekményvezetéssel ellensúlyozza a mérföldkőnek számító technikai fejlesztések hiányát. A hősnő úgy válik valódi vezetővé, hogy az alkotók nem próbálják erőltetetten feminista ikonná avatni vagy más politikai ambíciókkal felruházni.

Míg a kortárs Hollywood szemléletmódját javarészt meghatározó liberális eszmék lassan eredeti céljaikkal ellentétes hatást váltanak ki, az eltörlés kultúrájába fordulva alakulnak kirekesztővé, vagy túlkapásaik miatt hiteltelenednek el, addig Hófehérke „felvilágosultsága” a gondolkodásmód gyökeréhez tér vissza, ereje nagyfokú és mindenkire kiterjedő empátiájából fakad. Ezáltal az újragondolt remake ironikus módon olyannyira egyetemessé teszi finoman kezelt aktuálpolitikai áthallásait, hogy azok már-már konzervatívnak hatnak. A befejezést megelőző, szokásos nagy fizikai összetűzés dekonstrukciója azonban éppen a békés hatalomátvétel (a mai megosztottság tükrében már-már elképzelhetetlen) lehetősége miatt rendhagyó. A következetes, mégis meglepően ártatlan, de pont ezért, az akciók hiányában is felemelően könnyfakasztó, már-már giccsbe hajlóan szívmelengető megoldás ténylegesen mesékbe illő és helyénvaló lezárása a jó és rossz közötti megoldhatatlan örök konfliktusnak.

A film ugyanis egyáltalán nem veszi magát túl komolyan és mer saját közönségéhez szólóan gyermeki lenni, ami kifejezetten jól áll a lényeges átértelmezések hiányában némileg sablonosnak érződő klasszikus történetnek. A fülbemászó dalok és a közönségkedvenc figurák, a látottak őszinte bája ráadásul képes feledtetni a könnyen kifogásolható minőségű alakításokat, illetve az esetenkénti dramaturgiai döccenőket és a játékidő második felének időről-időre ellaposodó szakaszait is. Mindezek mellett az erdő mélynövésű, jódlizó varázslényeinek kritikus animációja az eddigi legmegnyerőbb keveréke a fotorealisztikusan antropomorf ábrázolásnak és az eredeti rajzfigurák dizájnját követő, érzelmeket kifejezni képes stilizációnak: a törpék a film valódi sztárjai! A Disney Hófehérke remake-je pedig az a szerethető tündérmese, amire a különböző ideológiáktól megosztott kortárs közönségnek szüksége van.