Klasszikus mesék kettőpontnullás, ironikus átirataival Dunát lehetne rekeszteni – most a Hófehér és a vadász mutatja meg, milyen, ha egy kortárs mesefilm szembemegy az árral, véresen komolyan veszi magát, és még véletlenül sem akar posztmodernné válni.

A mítoszok és mesék komposztjából mindig újabb és újabb történetek gyúrhatók – tartja Neil Gaiman –, amikben a kortársak saját igényeikhez, ízlésükhöz, látásmódjukhoz szabhatják a padláson porosodó meséket. A művészi ambíciókkal felvértezett, látens tartalmakat kibányászó fogalmazásmód (Farkasok társasága / The Company of Wolves, The Juniper Tree stb.) helyett azonban inkább Hollywood és az ő fáradhatatlan exploitációja dominál, amivel mindig az adott kor piaci trendjeihez szabja az alapanyagot. Walt Disney idejében még a családcentrikus, naiv giccs volt a nyerő – jelenleg pedig a mesetradíciókon ironizáló, ám azokat kiforgatva is betartó népmese-pastiche-ok, amik fenntartások nélkül terelgetik egybe a különböző fantáziabirodalmakból szalajtott szereplőket egy össznépi parodizálásra (Shrek-széria, Csizmás, a kandúr, PIROSSZka stb.). Szintén a meséket atipikus nézőpontból újramondó, gúnnyal kimart csapásirányt követte nemrég Tarsem Singh barokkos Hófehérke-adaptációja, a Tükröm, tükröm – és most megérkezett az indiai rendező vígjátékának „párfilmje”, a tökéletesen humormentes Hófehér és a vadász. De míg Singh átirata minden idiotizmusa ellenére is sikeresen szerelte fel kortárs áthallásokkal az évszázados történetet, addig az elsőfilmes Sanders mozija nem tesz mást, mint kissé féloldalasan, ügyetlenül meglovagolja a kifutóban lévő Alkonyat-trendet.

Ami azt illeti, az ötlet korántsem elvetélt, hiszen a hasonszőrű horroradaptáció, a Hófehérke – A terror meséje a maga zavaros szimbolikájával és televíziós büdzséjével hagyott némi kívánnivalót maga után. Evan Daugherty forgatókönyvírónak azonban semmi, de semmi mondanivalója nincs a Hófehérke-sztoriról – ő újra a Jó és a Gonosz izgalomtól és gondolatoktól megfosztott meséjét mondja fel, és teszi mindezt fapofával, erőltetetten és unalmasan. Újítása csupán abban áll, hogy most a gonosz mostoha, annak látens-pedofil bátyja, valamint a harcossá átképzett Hófehér és egy részeges vadász történetét dark fantasy-be ágyazta, amiben a konfliktusokat nem álruhában, átveréssel, hanem karddal és fekete mágiával kezelik. Azonban a Hófehér és a vadász pontosan gyér akció- és vérszegény kalandjeleneteiben válik hiteltelenné: sem Hófehér és a vadász (aki a herceg szerepét is átveszi) kapcsolata, sem a csatajelenetek (a végső várostromot pár kardcsapással és egy íjzáporral spórolják meg) nincsenek kidolgozva annyira, hogy érdemes lenne pozitív hírüket kelteni. Sajnos Hófehér sem érdemelte ki a címszerepet: sem a gothos beütésű Kristen Stewart minimáljátéka, sem megkérdőjelezhető „szépsége” nem varázsolja el a nézőt. A film legnagyobb fegyverténye így az lesz, hogy Charlize Theron égeti magát benne, aki legalább egyszerre félelmetes és szánandóan sérült királynőt alakít addig, amíg elő nem irányoznak neki néhány hisztérikus nagymonológot.

Ha valamiben kiemelkedik az Alice Csodaországbant is jegyző Joe Roth producerkedésével készült film a hetedhét winchestert megtöltő Hófehérke-adaptációk tengeréből, az a királynő köré szőtt vizuális design: a briliáns ékszer- és ruhaköltemények nem csak a darkos lelkületűek fejét csavarhatják el, még ha az Alkonyat és A lány és a farkas által már belőtt fiatalság is az elsődleges célközönség. Már csak aprólékosan kimunkált, letaglózó vizuális jelenléte miatt is kár, hogy a készítők dramaturgiailag sikeresen bojkottálják Theron egyeduralmát – fél óra után nemtelen egyszerűséggel elfeledkeznek róla, hogy aztán csak a fináléban juthasson újfent szerephez a történet egyetlen érdekes, egynél több dimenzióval felruházott szereplője. Ez a csapongó történetmesélés pedig az egész film erejét elszívja, Daugherty a semmiből ráncigál elő szereplőket (a vadászt, a királynőt, a törpéket), majd megfeledkezik róluk (legfőképp a címbeli páros szerelmi száláról). A Frodó gyalogostúrájánál is hosszabbra nyújtott, folyton eltévelygő cselekmény erdejében a felbérelt zsoldos-írók (John Lee Hancock, Hossein Amini) sem tudnak rendet vágni, de nem csak a kiszámítható fantasy-fordulatok, hanem a dialógusok is olyan dohszagot árasztanak, ami bármilyen mérgezett almánál hatásosabban altatja el a jegyvásárlásra rászedett nézőket. A többek között Kristen Stewart által pléhpofával elmormogott mondatok között olyasmi gyöngyszemek állítanak örök emléket Daugherty tehetségének, mint a „rohamozzunk apám megtépázott zászlaja alatt, mint a dübörgő hullámverés”, vagy a „a makulátlan lelkű Hófehér távozása után elhalt a vidék, és vele a remény is”.

De a Hófehér és a vadásszal nem csak az a baj, hogy röhejesen komolyan veszi magát. A film forgatókönyve simán tanmese lehetne arról, hogyan nem szabad meséket műfajosítani, hiszen az, hogy a film szabadosan kölcsönöz a Gyűrűk ura vagy A vadon hercegnője törzsanyagából, még a legkisebb gond vele. A görcsösen erőlködő sztori végeredményben ott vérzik el, hogy modernizál is, meg nem is, de nem mer igazán szabadon közelíteni az alapanyaghoz, és az ismert motívumokat (hó, tükör, almák) szinte mind csak muszájból szuszakolják bele a történetbe. Így lehet az, hogy a nulla dramaturgiai funkcióval bíró törpék csak némi komikus hatás kedvéért bukkannak fel a sztoriban – ám megjelenésük kizárólag azok számára fog kellemes perceket okozni, akik élvezettel bogarásszák ki, hogy törpének maszkírozva mely neves színészek prostituálták magukat pár lyukas garasért. A film készítői szerint ugyanis azon kéne röhögnünk, hogy az egyik törpe – a film másfél órányi pátosz-túladagolása után –, a kastély szennyvízcsatornájában felismerni véli saját ürüléke szagát. Az ehhez hasonló színvonalú poénokkal viszont maga a film emlékeztet rá, hogy amit látunk, az bizony nem komposzt, maximum műtrágya, amely reméljük, hogy végül a beígért folytatás nélkül bomlik le egy jelöletlen CGI-mocsár mélyén.