A Kivérző szerelem egy kifejezetten eredeti, kompromisszumkerülő, véres, őrült és szenvedélyes lázálom-látomás, amivel a Saint Maude után mennybe ment Rose Glass egyértelműen bizonyítja, hogy nem egyfilmes rendező.
A szerelem, amikor úgy igazán, megrendíthetetlenül, ezer fokon izzik és tombol, hihetetlen dolgokra képes. A semmiből berobbanó endorfin-beöntés transzformatív varázslatában kinyílik a csipánk: vakmerőbbé, erősebbé, kiszámíthatatlanabbá és eszelősebbé mutálódva hagyjuk el a járt utat azért a szívünket szorongató váratlan valakiért, akiért bármit megtennénk. Bármit. Talán még az asszonyverő tahó sógor állkapcsát is lerúgnánk érte. A szerelem Rose Glass kitűnő második filmjében ilyen szerelem. Ugyanolyan obszesszív, tébolyító, testeket eltorzító és a lehető legbizarrabb módon felszabadító hatalom, ami a Saint Maude hitébe belekattant önsanyargató címszereplőjét végül lángokba borította.
Szélsőséges áldozathozatal – Rose Glass: Saint Maud
Felzaklató első filmjével Rose Glass odafigyelést és odaadást követel a nézőtől, amit zárójelenetének kíméletlen taglójával hálál meg.
Lou és Jackie szerelménél nincs vadabb, nyersebb, őszintébb és nagyobb szerelem. Mintha ebben az új-mexikói semmi közepébe fingott ótvaros porhüvely-városban minden egyes mullet-frizurától csak még ostobábbnak tűnő nyomorult fehérszemét a köztük szikrázó-sistergő fékezhetetlen vonzalom hevétől izzadna úgy, ahogy utoljára A test melegében (Body Heat) izzadtak. Ez a neonfényektől és sörszisszenéstől élőnek tűnő szarfészek az amerikai álom vesztőhelye: a kilátástalanság levakarhatatlan koszként ragad a kocsmabútorokra, a cracktől és energiaitaltól sárgán széthulló fogak közé, a ’80-as évek popslágereibe hasító fegyverropogásba és a konditeremben csillogó csodás bicepszeken dagadó-lüktető erekbe.
Ez a terem átmeneti tér. A céltalan és szomorú stagnálás áporodott levegője – amit azok lihegnek, akiknek a gyúrásnál nincs jobb dolga – épp úgy átjárja a verejtékbarna falakat, ahogy a kiugrásért és továbblépésért foggal-körömmel gürcölő testépítők izomszaga. A termet igazgató, de többnyire csak hányást és fost takarító Lou (Kristen Stewart sokadik inspirált és rétegzett alakítása) nem véletlenül akar elhúzni innen. De nem tud. Megvannak az okai, de mondvacsináltak. Ahogy itt mindenki, Lou is beletörődött abba, amit nem képes magának bevallani.
Ebbe az észrevétlen hétköznapi enyészetbe toppan be a profi karrierért – azaz az amerikai álomért – megszállottan hajtó Jackie (Katy O’Brien nem csak testépítő-múltja okán kitűnő választás), vele együtt pedig a bunkó nihilt elszabadult vágyakkal, fülledt szexszel, sebeket felszakító civakodással, a múlt szakadékaiból kimászó titkokkal, tökéletlen tervekkel, illegális mexikói szteroidoktól magukból recsegve kiforduló testekkel, fortyogó bosszúval, gyomorforgatóan groteszk hallucinációkkal és az említett állkapocs emlékezetes lerúgásával brutálisan felforgató szerelem.
A Lou és Jackie találkozásából kirobbanó vérbő káoszt nem nehéz allegóriaként olvasni: a szerelem, ha tényleg szerelem, baromira mocskos tud lenni. Öl, butít és nyomorba dönt. De ha tényleg szerelem a szerelem, akkor megéri. Márpedig ez – köszönhetően a szinte összeforrva brillírozó színésznőknek –, cefetül az.
Míg Glass a Saint Maude-ban a megváltásba vetett vakhit elmébe és bőrbe nyeső fájdalmának mérgező erejét egyfajta pszichológiai thrillerbe mosott testhorror formájában vizsgálta, addig a szerelem testet-lelket pusztító-építő kettősségét a hard-boiled thrillerek imádni való ponyvabűzétől átjárt neo-noir nyelvére fordítja. Ahogy a Tiszta románcban, a Sivár vidékben vagy mondjuk a Drive-ban, a szerelem a Kivérző szerelemben is felvillanyozóan és félelmetesen új, jó, otthonos és törékeny, de egyben katalizátora is mindannak a morális és érzelmi rohadásnak, ami ezt az izzadságtócsából bimbózó túlságosan szenvedélyes boldogságot veszélyezteti.
A Coen tesók legjobbjait idéző elcseszetten burjánzó-hengergő bűnök – és Ed Harris égbekiáltóan fenyegető sátáni apafigurájának haragja – elől eszeveszetten iszkoló Lou és Jackie kihozzák egymásból az elfojtott erényeket és a szükséges legrosszabbat: az erőszak ellen végső soron a bennük élő, beléjük vert erőszakkal kénytelenek tenni. De soha nem úgy, ahogy azt várnánk. Glass (és a forgatókönyvet vele jegyző Weronika Tofilska) jól érzi, hogy a noirban – és az ember embertelenségében – bőven van még lehetőség. Meg fogunk lepődni. Lesz, aki a kelleténél jobban. Mert az a rejtélyes szteroid bizony förtelmes és brutális csodákra képes. De ahhoz, hogy Lou és Jackie örökre együtt maradjanak, kellenek az ilyen csodák.
Glass azonban most is tud mértéket tartani. Miként a Saint Maude-ban, a mágikus-realizmusba hajló jelenetek – irdatlan abszurditásuk ellenére – most is meghökkentő természetességgel siklanak a lerúgott mindennapi ocsmányságot újfent gyönyörűen – nem mellesleg nosztalgikus „retróság” nélkül – megfestő Ben Fordesman képeibe. Azt gondolunk ezekről Cronenberget, Lynchet és Del Torót eszünkbe juttató sokkoló, elszállt és tudatosan elbizonytalanított képsorokról, amit akarunk, mivel Glass nem magyaráz (az író-rendező a Saint Maude-ban is elszórakozott a néző és a szereplők percepciójának viszonyával). De talán nem is kell, talán érthető lesz a metafora, már ha metafora egyáltalán. Az viszont kérdéses, hogy lehetne-e mindezt fokozni. Nem valószínű. Ha Glass egy centivel tovább megy, az már lehet, hogy sok lett volna a jóból.
A Kivérző szerelem kifejezetten eredeti, kompromisszumkerülő látomás az amerikai lázálomból csontokat repesztve kitörő szerelemről, ami egy gyengébb (amerikai?) rendező kezében nonszensz kreténséggé válhatott volna. De Glass tudja mit akar: a fokozatosan, egyre sodróbb és feszültebb tempóban halmozódó meredek fordulatokat kellőképp biztos kézben tartja (Jackie középtájékon egy kicsit elvész, de annyi baj legyen) ahhoz, hogy a delíriumos zárójelenetében ne csak a bűnt, a tetemeket és a szarkasztikus humort lássuk meg, hanem azt a feltétel nélküli, melegszívű, hamisítatlan szerelmes odaadást és elfogadást, amiről amúgy ez a nehezen felejthető őrület szólt. Kettőből kettő: Rose Glassra nagyon oda kell figyelni.
