Ang Lee nem fél a vitától. Olyan megosztó, és az egységes szerzőiség mítoszát is megkérdőjelező filmek után, mint a Brokeback Mountain és Pi élete, most újabb tabusort döntöget: az iraki háború, a hősiesség fogalma és a fogyasztói társadalom is találatot kap. De ha más nem is, a forgatásban alkalmazott rekordértékű technika megítélése biztos összeugrasztja a nagyérdeműt.

Amikor az amerikai médiában elterjed egy videó, amelyben a 19 éves Billy Lynn hősiesen próbálja megmenteni az iraki felkelők által megsebesített felettesét, jutalomturnéra hívják egész osztagával, amely egy hálaadás-napi baseballmeccsben és az ehhez köthető ünneplésben csúcsosodik ki. Már a szinopszis alapján kitűnik, hogy ez a film sok különböző témára is kiéleződhet, s valóban, ha egy szóval kellene jellemeznem a filmet, ez lenne: sok. A Billy Lynn hatalmas szereplőgárdával rendelkezik, amelyből nagy részük pár ecsetvonással is találóan megfestett, izgalmas karaktereket játszik, a roadtrip narratívájára felépített cselekmény minden megállója drámai események, találkozások helyszíne, és akkor a monumentális képi világról még nem is beszéltünk. Ez néhol kissé epizodikussá, és újbóli megnézést igénylővé teszi, de figyelmünket sosem veszíti el, s a rövid ideig feltáruló mellékszálak is említésre méltónak, a fő történetszál szempontájól relevánsnak tűnnek.

Ahogy Billy – kissé poszt-traumatikusan – végigjárja az évek óta nem látott, most pár nap erejéig az ő és csapatának hírnevét ünneplő Amerikát, sokféle emberrel, s a hozzá, tettéhez való viszonyulásmód különböző formáival találkozik. A szereplők mennyiségük és időbeli megszorítások miatti elnagyoltságukban is fájóan találóak, pár mondattal egész lényüket kinyilvánítják: az anya, aki hazatérő fiát az összes kedvenc üdítőitalával fogadja, de politikát, az iraki háború szükségességét firtató beszédet nem akar az asztalánál; a producer, aki becsukott szemmel is képes üzletet kötni, kedélyeket elsimítani, csak közben pont a rutinból végzett kommunikációtól nem látja a történet mögött az embert; a nagyfőnök, aki mivel mindent meg tud venni, mindent eladónak lát, csak az árat kell még megtalálnia; a közönség, amely vagy isteníti, vagy kötekedik a katonákkal, de mindenképp jogot formál arra, hogy tapasztalataikról minél behatóbb képet kapjon, s ezt élményként kiaknázhassa.

Mindez nagyszerű alkalom arra, hogy a film véleményt mondjon a civil társadalomról, a háborúról, a felnőtté válásról, sőt, még a szerelemről és a barátságról is. S e meglátások meglepően árnyaltak. A háborús övezet például nem csupán egy brutális, kegyetlen hely (habár mindenképp az is), de a bajtársiasság összekovácsoló ereje folytán, emberséges, példamutató mentorok kezei alatt otthonossá, a biztonság helyévé is válhat – a különböző események által kiváltott flashbackek e paradoxonnak mindkét oldalát jól mutatják. Ugyanakkor szívszaggató, hogy miket kénytelenek átélni ezek a katonák – s mindez még fájdalmasabb látva, hogy mind oly fiatalok, kvázi gyerekek –, attól függetlenül, hogy melyik zászló alatt harcolnak. Kemény társadalomkritika ez a film részéről, s noha a háború vélt vagy valós okairól nem esik szó, a tudatlanság – vagy még rosszabb: érdektelenség –, amellyel a civilek a hősöket ünneplik, az amerikai álom kaleidoszkópjának tükörrészletét kellemetlenül élesen mutatja be, majd töri darabokra: a „legbátrabb nemzet”, „legszabadabb ország” frázisok mögött csupán egy szórakoztatásra vágyó, infantilis, felelőtlen nemzet áll.

Annak ellenére, hogy a Billy Lynn mindezt nyújtja, nem volt kedvező fogadtatása. Ennek egyik oka, hogy bizonyított tény, az amerikai nézőközönség nem rezonál pozitívan az iraki háborút tematizáló filmekkel. Ha háború, legyen hazafias, egyértelmű moralitású, akciófilm – a Billy Lynn ezek közül egyik sem. Ang Lee másik megosztó döntése nem a tematikát, hanem a technológiát illeti: rekord gyorsaságú, 120 másodpercenkénti képkockával forgatta a filmet 3D-ben, amit eddig csupán Peter Jackson közelített meg a Hobbit felvételénél, igaz, csupán a megszokott 24 helyett 48 fps-ban – nem sok tetszést aratva. Lee, saját elmondása szerint, az előző filmje, a Pi élete kapcsán észlelt elmosódott háttereket akarta korrigálni, de a kritikusok nem díjazták pengeéles, videószerűnek titulált képkockáit. Pedig a filmben egyáltalán nem hat anakronisztikusnak ez a hiperrealista, de mégis vakítóan csillogó képvilág: a hálaadás-napi baseballmeccs pont olyan grandiózus, de értelmetlen cirkusz, amely valószerűtlenségével, képi megjelenítésével és eszkatológiai eszmeiségével a videojátékokra hasonlít leginkább. Ha a képi világ egyszerre von bele még jobban a történetbe, és hívja fel magára a figyelmet, vagyis távolít el, akkor azt nem kell feltétlenül technikai hibának tekinteni, tarthatjuk szándékos rendezői döntésnek, vagy szerencsés véletlennek is: ennek az emberi érzelmeket a szórakoztatás érdekében kihasználó világnak mi is részesei vagyunk, hisz most is pont ezt tesszük, s egy kis távolságtartás, reflektálás igenis elkel.

De lehetetlenség a műfaji keretek között minden aspektusát a filmnek kielemezni. És nem is kell. Ahogy Ang Lee-től megszoktuk, filmjei vitakeltőek, nagyszerű társalgási témák, de csak akkor, ha láttuk őket. A Billy Lynn mindenképp a sikeresebbek közé tartozik, még akkor is, ha egyesek sznobságból, vagy zsigeri idegenkedésből elutasítják technikai döntései, vagy tematikája miatt. De mi ne higgyünk a másodkézből érkező információnak. Ha a film mint olyan képes sorsokat, életreszóló élményeket megosztani velünk, kik vagyunk mi, hogy ennek nemet mondjunk?