Ki hitte volna, hogy az év első igazi horrorszenzációja Ausztráliából érkezik majd? A Late Night with the Devil nem törekszik műfaji reformációra, ám a Cairnes fivérek fantasztikus stílusérzékkel álmodják újra a démonhorror-mítoszt, s fausti rémmeséjük minden egyes képkockája bizsergeti a lelket.

1977-ben Amerika lelkiismerete még a kül- és belpolitikai krízisek emlékével viaskodott, a társadalom pedig különböző kvázivallások és valláspótlékok (New Age mozgalom, sátánizmus, okkultizmus) felé fordulva kereste a kiutat az értékválságból. Az sem véletlen, hogy – szórványos előzmények után – a „sátántematika” ebben az évtizedben gyűrűzik be az amerikai moziba (A Mephisto keringő / The Mephisto Waltz, Az ördögűző / The Exorcist, Verseny az ördöggel / Race with the Devil, Ómen, Az őrszem / The Sentinel). A Gonosz innentől fogva nem füstszerű, alaktalan entitás, hanem a szorongás és a halál hírnökeként költözik be a fehér léckerítésekkel határolt, békés amerikai otthonokba. És ez az élményvilág a nagyvászonról a valóságba is átszivárog: gondoljunk csak az olyan „kísértetvadászok” és „démonszakértők” valós (bár megkérdejelezhető hitelességű) történeteire, mint Ed és Lorraine Warren (tudvalevő, hogy az ő munkásságuk inspirálta a Démonok között című 2013-as kulthorrort is).

Nem véletlen tehát, hogy az év első valódi horrorszenzációja, az élő adásban történő démonidézés meglehetősen abszurd témáját feszegető Late Night with the Devil egészen 1977-ig pörgeti vissza az idő kerekét. Egy fiktív korabeli talkshow, a késő esti műsorsávban látható Night Owls (Éjszakai baglyok) különkiadással készül Halloween napjára: a kamerák kereszttüzében médiumok, halottlátók és parapszichológusok sürögnek-forognak, s – a rendhagyó epizód fénypontjaként – még a pokol nagykövete, maga a Sátán is beköszön a közönségnek. Legalábbis ilyesfajta izgalmakat ígér a nézőknek a produkció házigazdája, a megnyerő mosolyú Jack Delroy (David Dastmalchian), akinek vállát kettős teher nyomja: egyrészt meg kell békélnie rákban elhunyt neje elvesztésével, másrészt újra az élre kell tornásznia az egyre siralmasabb nézettségi adatokat hozó műsort. Kétségbeesett hősünk minden követ megmozgat annak érdekében, hogy felrázza szendergéséből a közönyös Amerikát, s bár az adás alkalmával kiderül, hogy az ördög tényleg beköltözött a Night Owls stúdiójába, Delroy mohóságának még ez az aprócska körülmény sem szabhat gátat.

A Late Night with the Devil semmilyen módon nem törekszik műfaji reformációra: a minimálköltségvetésű, de invenciózus horrorjaikról ismert Cairnes fivérek még a szubzsáner hagyományos kliséit is szolidan adagolják, megtakarítva így a feleslegesen hatásvadász pillanatokat. A démonhorrorról nemigen lehet már több bőrt lehúzni: kreatív tartalékai kimerültek, visszatérő dramaturgiai elemeit pedig vitriolos hangvételű műfaji paródiákban szokták kipellengérezni. Mi tehát a megújulás legbiztosabb útja? A Cairnes testvérek módfelett érdekes választ adnak erre a kérdésre. Az ausztrál alkotópáros egyetlen, de annál „hatékonyabb” innovációja, hogy a kissé elcsépelt sátántematikát egy, a Sidney Lumet-féle Hálózatra hajazó média- és társadalomkritikába ágyazza. Delroy – akit sokak szerint Johnny Carson, az amerikai televíziózás néhai doyenje ihletett – producereivel együtt mindent megtesz azért, hogy a palackba zárt démon ténylegesen rászabadulhasson a stúdiónyi nézőközönségre, na meg a meghívott vendégekre.

Előre borítékolható, hová vezet majd a porondmester vérlázító kapzsisága: aki paktumot köt az Ördöggel, azt a burjánzó kárhozat várja, és a Late Night with the Devil is oly egyenesen halad e tanmeseszerű vég felé, akár egy suhanó nyílvessző. A befogadó mégsem unatkozik, hiszen a rendezők mérnöki precizitással építik fel ezt a fausti rémmesét. Az adás oldott hangulatú, szinte már joviális stúdióbeszélgetésekkel veszi kezdetét, majd apránként megismerjük a főbb résztvevőket: egy arab halottlátót, aki a nézők elhunyt szeretteivel kokettál; egy meggyőződéses szkeptikust, aki minden alkalmat megragad, hogy leleplezze cinkelt lapokkal játszó „riválisát”; valamint egy parapszichológust, aki magával hoz egy (állítólag) sátáni erők vezérelte kislányt is. Amikor már felvennénk az erősen bulváros, mégis szórakoztató műsorblokkok ritmusát, a Cairnes testvérek lassan kirángatnak a komfortzónánkból: a halottlátó fekete vérrel okádja tele a díszleteket, majd a mentőben – rejtélyes körülmények között – jobblétre szenderül, az imént említett kislány pedig baljós, szinte nem is evilági mosolyával adja tudtunkra, hogy a közelgő démonidézés bizony nem vásári mutatvány lesz.

A rendezőpáros tehát kifejezetten jól dekázza ki a tempót: aki szereti a belefeledkezősen lassú, a lelket inkább csak a sötéten gomolygó hangulatukkal karcolgató horrorokat, melyek egyetlen (na jó, esetünkben inkább kettő) csattanóra épülnek, az bizonyára nem fog majd csalódni a Late Night with the Devilben. A mű ráadásul még formanyelvileg sem unalmas. A Cairnes testvérek áldokumentarista stílben mesélik el a történetet, azt az érzetet keltve bennünk, hogy az adást és a különböző blokkok közötti szünetek képsorait, melyeket fekete-fehérben láthatunk, utólagosan talált felvételekből rekonstruálták. (Sajnos az illúziót megtöri, hogy a kulisszák mögé vezető jelenetsorok profi módon vannak megkomponálva: több kamerával, a snitt-ellensnitt elvének tankönyvi pontosságú alkalmazásával rögzítették azokat).

A Late Night with the Devil nem csupán valószerű, de merőben intim filmélmény is egyben. Van abban valami bizsergetően abszurd, hogy a befogadó a tévéje képernyőjén keresztül egy olyan sosemvolt late night show-t bámulhat, melyben tökéletesen bevilágított, csillogó stúdiódíszletek között, az izzadt homlokú nézők szeme láttára jelenik meg a Sátán. Igaz, a Cairnes fivérek végtére is egy letűnt korról mesélnek – melyet pompásan idéz meg a kissé fakó, sárgás-barnás színvilág, nem is szólva a kopottas „archív” felvételekről –, meg egyébként is: ha a halloweeni démonvadászat lúdbőröztető pillanatai megülnék a gyomrunkat, bármikor átválthatunk a Netflixre. Mégsem tesszük. Az elegancia, a nemes egyszerűség és a zabolátlan képzelőerő ugyanis diadalt arat a megcementesedett műfaji klisék felett. És az, hogy mindennek tanúi lehetünk, bőven megér néhány égő villany mellett átforgolódott éjszakát.