Egy család új lakásba költözik, melyben – a kezdetben még megmagyarázhatatlan – események paranormális jelenségekre utalnak. A Fűrészről híres James Wan legújabb filmje a kísértetház-horror szubzsánerében készült, s jóleső fellélegzés azok számára, akik a „kevesebb néha több” szabály hívei: a The Conjuring kerüli az explicit képekeket, inkább rettegésben tart, mint megijeszt, és a vérrel is csínján bánik.

James Wan filmjét sokan Az ördögűzőhöz, a Poltergeist – Kopogó szellemhez, vagy A rettegés házához (The Amityville Horror) hasonlítják, és nem véletlenül. A The Conjuring (magyarországon Démonok között címmel forgalmazzák szeptemberben) egyértelműen hommage egy már-már eltűnőfélben lévő horror-thriller átmenetnek, egy olyan receptnek, mely jobb híján nem a CGI-ra, vagy a több tíz liter művérre hagyatkozik, hanem a „thrill” (izgalom)-faktorból építkezik, és sokszor a legközönségesebb dologgal (akár egy tapssal is) képes halálra rémiszteni. James Wan a műfaj nagymestere, Alfred Hitchcock előtt is tiszteleg a film utolsó, a Madarakra utaló jelenetével.

Hasonló filmek esetében már megszoktuk, hogy hangoztatják: az alkotó valódi történetből merítkezett. Ez egyrészt kétségkívül biztosíték a film számára, hiszen rájátszik a komolyan vehetőségére, azonban másrészt kétélű is, legalábbis a szkeptikusok szempontjából. Nyilván nem kell állást foglalni ahhoz, hogy nézni, élvezni tudjuk, azonban a „valódi történetből inspirált”-felirat, valamint a történet valódi szereplőiről készült fotók a végefőcímben hozzáadnak valamit a nagy egészhez, még akkor is, ha teljes fikcióként éljük meg azt.

A film váratlanul kezdődik: három lakótárs egy, a Gyerekjátékból ismert Chuckyhoz hasonló kísértetbabáról beszél. Ez a felvétel Lorraine (Vera Farmiga) és Ed Warred (Patrick Wilson) szellemvadász-házaspár arhívumából való. Ed és Lorraine járja az országot, és ördögűzéseik, megfejtett kísértettörténeteik kapcsán tartanak előadásokat, vetítéseket. Az itt látott felvételek egy az egyben idézik a kereskedelmi csatornák kísértetekről, paranormális tevékenyégekről készült amatőr, kézikamerás, éjfél után vetített műsorait, melyekben a szellemvadász rendszerint kiűzi a kísértetet a házból, miután elmagyarázza az épület történetét, és a kísértés miértjét-hogyanját. Warrenék története kisvártatva egybefűződik Carolyn (Lili Taylor) és Roger Perron (Ron Livingston) drámájával. A házaspár és öt lányuk egy régi családi házba költöznek. A kezdeti körülmények, a ház adottságai tökéletesen megfelelnek, illetve előrevetítik a klasszikus kísértetjárta-formulát. A beköltözés után a történet rengeteg intertextualitással, lassanként vezeti fel a konfliktust. Kezdetben vészjósló, de nem egyértelmű csapások sorozata sújt le a családra: kutyájuk meghal, a ház falához, ablakaihoz madarak csapódnak, Carolyn testén megmagyarázhatatlan kék foltok jelennek meg. A film rengeteg, a műfaj szokásos látványszerkesztési elemével él, a beállítások, a kompozíció sokszor keltik azt az érzést, hogy a szereplő mögött, a tükörben megjelenik valaki, az ágy alól kinyúl egy kéz, vagy kilép egy sziluett a sötét sarokból – ám egyben jóleső és rendkívül feszültségfokozó is az a tény, hogy ez a film soha nem ennyire klisés.

Mikor a racionális magyarázatok csődöt mondanak, Carolyn és Roger felkeresi Warrenéket, akik a tüneteket hallván segítségükre sietnek, házukat hő- és mozgásérzékeny kamerákkal és mikrofonokkal szerelik fel, hogy a kísértés okozóját leleplezzék. A szellemvadászokhoz csatlakozik Drew (Shannon Kook), egy magándetektív, és a szkeptikus rendőr, Brad (John Brotherton) is. Ez a két figura az úgynevezett „comic relief”, nem viszik ugyan túlzásba a poénkodást, de őket látván a néző végre fellélegzik, hogy a követhező pillanatban megint, felkészületlenül halálra rémüljön. A házban történő megmagyarázhatatlan dolgok poltergeist jelenlétére utalnak, egy olyan láthatatlan entitásra, amely bútorokat és embereket is ide-oda mozgat. A háromszori kopogás az ajtókon a Szentháromság gyalázása, az entitás azonban agresszívvé válik: nem csak kárt akar tenni, testet akar ölteni. Az első lépés a megoldáshoz az entitás kilétének felfedése: egy boszorkány, akit Bathshebának hívtak, Dávid király feleségéhez hasonlóan.

A The Conjuring ugyanannyira Ed és Lorraine Warren, mint amennyire a Perron család története: olyan ritmusban és mértékben váltogatják egymást a vásznon, hogy megszerethetőek legyenek, hogy a néző értse meg motivációikat, ugyanakkor ne hívják fel magukra túlságosan a figyelmet. Ez ad egyfajta mélységet a történetnek, mely manapság ritka ínyencség. James Wan új filmjének visszafogottsága meghozta a gyümölcsét: a nézőnek nem kell másodpercenként újabb ingerre reagálni, mégis a székhez feszül. A The Conjuring a közönséges, mindennapi dolgokat teszi rémisztővé, a műfaj megszokott kompozícióival és formai követelményeivel, de mégsem előreláthatóan: az utolsó pillanatig képes meglepni.