Az utóbbi években Tim Burtonnel igencsak elszaladt a ló. A rendező ’80-as, ’90-es évekbeli, sötét humorú, groteszk anti-tündérmeséivel (Beetlejuice, Ollókezű Edward) görbe tükröt tartott közönsége elé. Manapság inkább azzal van elfoglalva, hogy saját egyedi világát egyszerű és közhelyes, buta popcorn-mozivá változtassa át.
Pedig az Éjsötét árnyék receptje tipikusan burtoni téma. Adott egy kultikus tévésorozat a hatvanas évekből (Dark Shadows), aminek több mint 1200 epizódját vélhetően kerek szemekkel bámulta végig gyermekkorában a rendező, s vélhetően ezirányú mániájából születtek legjobb alkotásai (Ed Wood, Támad a Mars) is. A 18. századi, gazdag és hatalmas Collins család legifjabb sarját, Barnabast (Johnny Depp) féltékenységből elátkozza és vámpírrá változtatja a gonosz boszorkány (Eva Green), majd koporsóba temetve 200 évre a föld mélyébe száműzi. Poros, karótnyelt, modoros úrként csöppen aztán a hippi-korszak kisvárosi miliőjébe, s miközben megpróbálja visszaszerezni elveszett halászati vállalkozását és szerelmét, újjáépíti családját és bosszút áll az őt elátkozó/szerető boszorkányon.
A kitaszított, varázslattól szenvedő, a kispolgári világ számára elfogadhatatlan és kiutált főhős szintén tipikus burtoni figura. Az Ollókezű Edward szerelmes gépembere, a Beetlejuice szellemvilága, Sweeney Todd bosszúszomja, de még Batman igazságosztó figurája is ilyen volt. Ám az Éjsötét árnyék vámpírkarakterológiája a mai vérszívó-divathóborthoz is jól passzol, de a korszakot váltó, halandóságra és szerelemre vágyó Nosferatu-típus modernkori csetlései-botlásai ugyanolyan jó humorforrással is szolgálhattak volna, mint a Collins család többi, Addams Familyhez hasonló tagjai. Sajnos azonban az összkép nem nagyon használja ki ezeket a forrásokat, leginkább mindegyikbe próbál kapaszkodni, de egyiket sem képes megfogni. Az Éjsötét árnyék pedig remekül indul, Bruno Delbonnel (Szukorov: Faust, Harry Potter 7) gyönyörű tájképeivel, amely jól rímel az eredeti sorozat képi világára, s ilyenek az egyes jeleneteket megszakító hullámos-vágóképek is. A film fotografálása mellett talán még a hatvanas-hetvenes évek dalaiból válogató hangulatos filmzene az, amit pozitívumként lehet emlegetni.
Burton viszont nem igazán tudta, hogy mit akar csinálni. Posztmodern, expresszív stílusát ugyanúgy olcsó digitális és túlzó pixeltrükkökre váltotta, mint az egysíkú és közhelyes Alice csodaországban esetében. Sajnos olybá tűnik, a rendező elhiszi, hogy új stílusa előnyös számára, pedig téved. Minden erőlködése ellenére az Éjsötét árnyék már alig-alig hordozza magán azokat a jellegzetes Tim Burton-i elemeket, melyeket előző filmjeitől (utoljára talán a Sweeney Toddtól) megszokhattunk. A humormorzsák például lényegében kimerülnek a film trailerében ellőtt poénokban. A forgatókönyv kesze-kusza, nem tudjuk meg, hogy a vágy tárgyának kikiáltott Victoria Winters (Bella Heathcote) alakja miért is Barnabas 18. századi szerelmének hasonmása. Miért is vonzódik a vámpírhoz, sőt miért látja a szellemeket? Egy-két ilyen buktató még nem lenne problémás egy Tim Burton-filmben, ám az üresjáratok tobzódása, az unalmas, elnyújtott párbeszédek, az egyívású poénok és a történet sutasága egy idő után fárasztóak. Pedig a forgatókönyvet jegyző Seth Grahame-Smith állítólag otthon van a vámpírtipológiában (baljós jel, hogy ő írta a közelgő Abraham Lincoln Vampire Huntert is), ennek ellenére sokszor ügyetlen sokkolással akar a nézőre hatni. Helena Bonham Carter pszichológus-figurája, a legifjabb Collins-lány vérfarkas mivolta például teljesen fölösleges momentumok.
A színészek játéka sem igazán meggyőző. Ugyan Johnny Depp karaktere önmagában még poénos is lenne, de a többi szereplő elnagyolt sminkje (Michel Pfeiffer anyafigurája) és a számítógépes torzítások (amit Green és Heathcote nem tudtak eljátszani, azt CGI-vel pótolták) a hosszan kitartott jelenetekben árulják el a legjobban, hogy a színészek nem igazán tudnak mit kezdeni a karaktereikkel és szövegeikkel. A hangulaton még a fel-feltűnő kisebb cameók (az örök Hammer-Drakula Christopher Lee és a zenészikon Alice Cooper) sem tudnak változtatni.
Ennek legfőbb oka, hogy Burton nem a giccses, kispolgári, ötvenes évekbeli szappanoperák groteszk tükörképét, kigúnyolását csinálta meg, mint korábbi filmjeiben, hanem pontosan ellenkezőjét: fekete humorú, jobbára ostoba horror-love-storyt forgatott, amely nem más, mint a rendező saját stílusának túl fényesre csiszolt, üres (ön)ismétlése, és végül se nem horrorisztikus, se nem vicces, se nem paródia, se nem adaptáció: leginkább semmilyen. Reméljük, hogy az ön-remake-nek kinéző következő filmje, a Frankenweenie (ez volt 1984-es rövidfilmje címe is) mégsem lesz ilyen. Bár a projektet pénzelő Disney cég neve nem éppen erre garancia…
