Bár az Alkonyat-filmek közül a záróepizód a legsikerültebb darab, a Hajnalhasadás 2. sem tud megszólítani mást saját törzsközönségén kívül, mert Meyer univerzuma önnön határai között lehetetlenül el, és válik fogyaszthatatlanná bárkinek, aki érettebbé vált kamaszkori ábrándjainál.
Az Alkonyat-filmek abban a szerencsétlen helyzetben vannak, hogy amiért a kritikusok túlnyomó része kárhoztatja őket, azok eredendően az alapul szolgáló regények sajátosságai. A feminista ítészek egyaránt támadják a főszereplőben, Bellában megtestesülő ókonzervatív és messzemenőkig passzív nőtípust, és a vámpír szerelme, Edward által közvetített viktoriánus merevséget és erkölcsiséget. Fantasy- és horror-rajongók kapnak a szívükhöz az írónő, Stephenie Meyer által kilúgozott „csillám-vámpírok” láttán, akiket az szerző csupán a vérszívók tetszetősebb, simulékonyabb vonásaival ruházott fel, úgymint emberfeletti szépség és képességek, s a rázósabb karakterjegyeket legfeljebb a gonosz klán örökölhette. Végső soron különösebb előítélet nélkül felismerhető, hogy az Alkonyat-sztori célközönsége számára a főbb szereplők vonzereje a kicsavart rendkívüliség, azaz ahogy ezen hősök kellemesen átlagos, kisvárosi élete átitatódik a különlegességgel. Éppen olyan mértékben és azon határokon belül, ahogyan az egy kamasz(lány) álmodozásai során megjelenhet.
A probléma inkább az, hogy Alkonyat-filmek a fenti vádak nélkül is kínos hibáktól hemzsegnek, s alapvető hiányosságaikat filmről-filmre megismétlik. A négy regény öt részben, négy direktor keze alól került a vászonra, azonban az egyes epizódokat csak a profi operatőri munka, a vágás, a zene, illetve a látvány menti meg attól, hogy egy kisköltségvetésű, napi tévésorozat szintjére süllyedjenek.
Karizmatikus színészek, forgatókönyv, határozott rendezés – csupán ennyi hiányzik egységesen a sorozatból. Egy-két, ritkán látható mellékszereplőt leszámítva (pl.: Michael Sheen mint főgonosz) a vásznon feltűnő színészek játéka enervált, sematikus vagy kifejezetten tehetségtelen, ami különösen fájó a három főhőst alakító Kristen Stewart, Robert Pattinson és Taylor Lautner esetében, akiknek úgymond el kéne vinniük a hátukon nemcsak egy, hanem az összes filmet. A forgatókönyvet lehetne az alapanyag gyengeségével mentegetni, viszont tekintve, hogy a filmesek általában nem szívbajosak, ha egy-egy könyv adaptálása során húzni vagy változtatni kell az eredeti sztorin, az Alkonyat-filmek folytonos ívet és bármiféle ritmust nélkülöző dramaturgiája, illetve cukrosan mesterkélt párbeszédei és jelenetei alapjaiban kérdőjelezik meg a regényeket feldolgozó Melissa Rosenberg forgatókönyvírói készségeit. Végül pedig hiába dolgozott négy különböző direktor is az Alkonyat-sorozaton, úgy tűnik, Meyer univerzumához komolyabban hozzányúlni csak a legutóbbi két film rendezője, Bill Condon mert.
Bár az sorozat filmjei közül a záróepizód a legsikerültebb darab, ez korántsem jelenti azt, hogy jó film lenne. A könyvfolyam befejező részének adaptálása során – nyilvánvalóan bevételi szempontból – két 120 perces filmben dolgozták fel az összesen körülbelül másfél órára elég cselekményanyagot, mindkét rész rovására. A Hajnalhasadás első fele Bella és Edward várva-várt esküvőjével indul, bemutatja nászútjukat, szemérmesen ecseteli szüzességük elvesztését, Bella horrorisztikus terhességét, szülését és vámpírrá válását. A második rész már azt meséli el, Edward hogyan tanítja meg vámpírként élni Bellát, milyen harmonikus családi életet élnek immár hármasban, rohamosan növekvő, félig vámpír, félig ember kislányukkal, és hogy jut el tévesen a kislány híre a gonoszul uralkodó Volturi-klánhoz, akik megindulnak, hogy elpusztítsák Cullenéket. És itt, mintha egészen más film kezdődne. Attól fogva, hogy Cullenék baráti vámpírokat toboroznak a világ minden tájáról, hogy azok tanúsítsák igazukat, a jövevények változatos különleges képességeinek felsorakoztatása, majd a későbbi akciók inkább a hollywoodi szuperhősfilmek cselekményét idézik, csupán ezesetben a hősök és ellenfeleik történetesen vérszívók.
Ezen a ponton kifejezetten érdekes, ahogy a Kinsey (2004), az Érzelmek tengerében (Gods and Monsters, 1998) vagy éppen a Kampókéz 2. (Candyman: Farewell to the Flesh, 1995) alkotója már-már szándékosan túlzóan, szinte nézőt kínzóan habosítja és szirupozza csordultig a Hajnalhasadás első részét, hogy aztán egyre dinamikusabban szője bele az akciót és a már-már korhatáros erőszakot a második részbe, ami során egy, a regényt felülíró, önálló jelenetben még sokkolni is merjen mindenkit – rajongó vagy sem, egyre megy.
Minden bátorsága ellenére azonban Condon mégis az Alkonyat-csapda foglya. Ő sem tudja (vagy akarja?) maximálisan függetleníteni magát a karakterek és a történet sablonosságtól, a bántóan kusza, ellentmondásos tónusú jelenetekkel szaggatott cselekménytől. Míg az első résznek volt egy bár vontatott, de legalább egyértelműen elkomoruló irányba hajló íve, a második részben előkészítetlenül és a különböző műfajokat szervetlenül kapcsolva váltogatják egymást a megelőző filmekből ismerős, nyúlósan romantikus jelenetek, illetve a feszültséget növelni hivatott események. Mindettől a film egyfelől széttöredezik, elidegenít, másfelől egyre inkább emlékeztet a kamaszkori fantáziálások jellegére, mikor a vágyképek, elképzelt akciók egymás hangulatától akár tökéletesen függetlenül, éles váltásokkal, egészen más ritmusban és stílusban is kergethetik egymást, nem szégyellve a vállalhatatlanabb deus ex machina-fordulatokat sem. Ezt a gondolatot követve, viszont óhatatlanul megfogan a gyanú, hogy Condon talán nagyon is tudatosan túloz, és rejtetten ironizálva mutat rá, hogy az Alkonyat-sztori valóban nem más, mint jellemzően esetlen és irreális kamaszfantáziák kevésbé szofisztikált beteljesítője.
A széria záródarabja lehetett volna ennél jobb film, hiszen Condon minden elődénél bátrabban formálta alapanyagát. Főbb karakterei a sorozatban eddig megszokotthoz képest élettelibbek, szimpatikusabbak, érzékelhetően leráznak valamennyit passzivitásukból. Mi több, a direktor meglepően kellemes mellékszereplő-választásaival frissíti fel a film egyes jeleneteit és történetszálait. Hiába azonban a színvonalasabb szereplőgárda, a karakterfejlődés, vagy a bárgyú sztorit esetleg idézőjelbe és önreflexívvé tévő rendezői próbálkozások, a Hajnalhasadás 2. sem tud megszólítani mást saját törzsközönségén kívül, mert Meyer univerzuma önnön határai között lehetetlenül el, és válik fogyaszthatatlanná bárkinek, aki érettebbé vált kamaszkori ábrándjainál.
