Nemrég ért véget a magyar közmédián bemutatott Tündérkert – Kísértések kora című sorozat. Számba vettük a Móricz Zsigmond regényéből adaptált széria erényeit és hibáit.
Erdély történelmének egyik legviharosabb, ugyanakkor hallatlanul izgalmas időszakába vezet a nemrég lezárult Tündérkert sorozat: a 17. század elejének zavaros, belháborúktól terhelt, nehezen átlátható és utólag talán „átmenetinek” tűnő korába, Báthory Gábor rövid uralkodásának idejére, amikor a kicsiny fejedelemség „két pogány közt egy hazáért” küzdve próbált fennmaradni. A hajdanvolt erős Magyarország kétharmada török hódoltságban, kisebb része Habsburg-befolyás alatt, a függetlenségét úgy-ahogy őrző, belső konfliktusokban égő, nációk és vallásfelekezetek törékeny egyensúlyán alapuló Erdélyi Fejedelemség az utolsó mentsvár. Nemhiába ragadta meg ez a korszak Móricz Zsigmond képzeletét, aki trilógiát írt róla (ennek az első kötetét adaptálta a széria): olyan mintázatok, őstípusok, politikai folyamatok és hatalmi machinációk tárháza, amelyek később, az író jelenkorában – és alighanem a mi korunkban is – érvényesnek hatnak.
Móricz történetfilozófiai és lélektani alapozottságú megközelítéséből a sorozat készítőinek (Madarász Isti rendező, a forgatókönyvet véglegesítő Horváth András Dezső, Jeli Viktória író, Bereményi Géza és Tasnádi István vezető írók) víziójában alig maradt valami: a Megafilm produkciója lehántja a történetről az azt esetleg nehézkesebbé tevő rétegeket, és klasszikus kosztümös kalandfilmet gyárt belőle, sok szenvedéllyel és szexualitással, harcokkal, vérrel, intrikával (innen nézve érthető a Kísértések kora alcím…). Ezt nem feltétlenül kritikaként jegyzem meg, mert aki képes és hajlandó eltekinteni a regény vagy a történelem ismeretéből fakadó elvárásaitól, egy kifejezetten élvezhető, jól felépített, bár számos sebből vérző alkotást nézhetett hétről hétre a Duna Televízióban. Arról nem beszélve, hogy az irodalmi mű és a történelmi valóság közti viszony sem egyértelmű – egyes történészi vélemények szerint az a kép, amely az utókor percepcióját meghatározza a korszakkal kapcsolatban, s amely a felelőtlen, csapodár, kegyetlen és lobbanékony Báthory Gábor és a bölcs, megfontolt, felelősségteljes és komoly Bethlen Gábor szembeállítására épül, lényegében a későbbi bethleni (ön)legitimáció része, ezt vette át és tette széles körben népszerűvé Móricz műve is.
„A bajszomon egyet pödörve álltam fel a moziszékből” – A Székelyföld folyóirat történelem és film témájú lapszámáról
A csíkszeredai kulturális folyóirat tematikus lapszámának fókuszában az erdélyi vonatkozású mai magyar történelmi filmek és sorozatok állnak, elsősorban az alkotási és produkciós folyamat oldaláról nézve. A „nagy történelmifilm-vita” azonban – ezúttal – elmarad.
Igazságot tenni lehetetlen – a lényeg, hogy a konfliktusok átélhetőek, bár helyenként sematikusak, olyan hibákat pedig, mint az, hogy a néhai Báthory Zsigmondot kétszer is lengyel királynak nevezik (természetesen Báthory Istvánról van szó), nem engedhet meg magának egy ennyire ambiciózus munka. Egy ekkora apparátussal dolgozó, ennyire szerteágazó történetszálakat és szövevényes viszonyokat, jelentős szerephez jutó karakterek tömkelegét mozgató produkciónál szükségszerű – és a műfajválasztásból is fakadó – a leegyszerűsítés; a kérdés az, hogyan szelektálunk.
A sorozatban azonban nemcsak a történetelemek, hanem a karakterek közti viszonyrendszerek is átrendeződnek. Változatlanul Báthory és Bethlen atyai-baráti kapcsolatból politikai és magánéleti rivalizálássá fajuló viszonya képezi a cselekmény gerincét; ami pedig a színészi alakításokat illeti, mind a fejedelmet megszemélyesítő Katona Péter Dániel, mind a székely főkapitányt játszó Bokor Barna megfelelően teljesíti a feladatát. Karaktereik, bár az árnyaltságra való törekvés átüt a jellemzésen, nem túl bonyolultak, ám annál markánsabbak. Általánosságban elmondható, hogy a Tündérkert egyik legfőbb erőssége a szereplőválogatás: alig van olyan, jelentősebb szerepet alakító színész, akinek a játéka kívánnivalót hagyna maga után. Amikor döcög az alakításuk, az nem feltétlenül az ő hibájuk: életszerűtlen párbeszédeket vagy helyzeteket (akad ezekből is néhány) nehéz hitelesen előadni.
„Ha egy jó stáb verődik össze, akkor jó hangulat uralkodik” – Interjú Bokor Barnával és Pál Attila Deszkával, a Tündérkert színészeivel
A Móricz Zsigmond klasszikusából forgatott történelmi sorozat számos erdélyi színészt foglalkoztatott. Bokor Barnával, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat tagjával, aki Bethlen Gábort alakítja, illetve Pál Attila Deszkával, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezetőjével, Nagy András hajdúvezér megformálójával beszélgettünk a forgatáson uralkodó remek hangulatról, filmszínészkedésről, a szerepeik diktálta kihívásokról, illetve arról, hogy milyen magukat látni a képernyőn.
Egyes szereplők a parodisztikusságig elmenően karikírozottak, mint Kálloy Molnár Péter (amúgy kitűnően játszott) Bánffy-figurája vagy a viccesen sztereotipikus akcentussal, de tökéletes magyar mondatokban beszélő Iszkander pasa (Pálffy Tibor), akiről pedig, a török okkupáció szimbólumaként, nehéz elképzelni, hogy egyfajta mulatságos operettfigura lett volna (rejtély, hogy ő miért beszél akcentussal, míg a magyart szintén nem anyanyelvi szinten beszélő szász főemberek nem).
Nem az irodalmi alapanyaghoz való hűség kívánalma mondatja velem, hanem mert nem tartom ihletett döntésnek: Bethlen Gábor és Palotsay Anna (Dobos Evelin) Móricz által mély lélekismerettel, komplexen megrajzolt kapcsolatát sikerült az erotikus szappanoperák sekélyességével felvázolni. Az viszont kifejezetten bölcs döntésnek bizonyult, hogy két női mellékszereplő történetszála felértékelődött: Báthory Anna fejlődéstörténete (Szőke Abigél) és különösen Báthory Erzsébet (Szamosi Zsófia) legendákkal övezett, ködös-gótikus homályba burkolódzó alakja a sorozat legizgalmasabb pillanatai közé tartozik – és bár a cselekmény egyik fő szálává való előléptetésüket kétségkívül tömegkulturális vonzerejük is indokolja, a rosszhírű csejtei úrnő esetében egyértelmű és dicséretes rehabilitációs kísérletet láthatunk. Szamosi Zsófiáé a sorozat egyik legsikerültebb karaktere és alakítása: az egyszerre rettegett és rokonszenves, erős, művelt és segítőkész asszony megformálásának erejét méltóságteljes visszafogottsága adja; akárcsak a családcentrikus, férje számára intellektuális és érzelmi partnert jelentő Bethlenné Károlyi Zsuzsannáét, Balsai Móni alakításában.
Érdekes kérdés, hogy a (Móricz által csak elnagyoltan megírt) női mellékszálak felerősítése mennyiben autonóm alkotói elképzelés eredménye és milyen mértékben nyugati kortendenciák lenyomata – de akárhogy is, a sorozat javára válik, és nem érződik rajta, hogy „kötelező kör”-jellege lenne.
A Tündérkert marketingjének egyik lényeges eleme volt a Trónok harcára való utalás – ezt erősíti a – történelmileg indokolt – sárkánymotívum, illetve a Báthory Gábor előtt sorsdöntő pillanatokban felbukkanó, már-már fantasy-szerűen titokzatos csuklyás alak jelenléte is. És bár a kultikus HBO-szériával való összehasonlítás erős túlzás, az kétségtelen, hogy a Tündérkert sűrű atmoszférájú, a magyar késő középkor/kora újkor világát látványelemeiben is meggyőzően prezentáló munka. A jelmezek valóban korhűeknek tűnnek, vagy legalábbis olyannak, ahogyan el szokás képzelni ennek a történelmi korszaknak a külsőségeit. A probléma éppen azzal van, hogy túlságosan is jelmezszerűnek látszanak: Báthory, Bethlen és a többi főúr ruhája minden körülmények közt (krízispillanatokban, csatahelyzetben is) olyan jólvasalt és tisztára mosott, mintha aznap reggel vették volna elő a gardróbszekrényből; Báthory Erzsébet kinézete és állapota semmit sem változik, függetlenül attól, hogy dúsan megterített asztalnál vagy többheti raboskodás után a börtönben látjuk (mellékesen említem, hogy Móricz kifejezetten utal a korabeli tisztálkodási szokások, hmm, kritikusságára). Aminthogy az is nehezen hihető, hogy a 17. századi főnemesek naponta borotválkoztak vagy frizurát igazítottak volna. Talán a hajdúsereglet a kivétel ez alól: Nagy Andrásék (Pál Attila Deszka) zsoldosármádiája kellőképpen szedett-vedett és brutálisan megrajzolt ahhoz, hogy borzongatóan hitelesnek tűnjön – bár tökéletesen sima arcú hajdúlegény azért itt is akad.
Ezeken az „apróságokon” azonban könnyebben túltehetjük magunkat, mint azon, amit Honfoglalás-effektusnak neveznék. Tudom, hogy magyar viszonyok között bármennyire is nagynak számít a Tündérkert költségvetése (több mint hárommilliárd forintos tételről beszélünk), a hollywoodi produkciókéval nem vetekedhet – de egy ilyen volumenű alkotás, ha nem szeretné elveszíteni a komolyan vehetőségét, egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy látványosnak szánt, nagy horderejű csatajeleneteket pár tucat statisztával forgassanak le. A helyszínek zömének díszletszerűsége nyilvánvaló, de ez nagyrészt érthető, hiszen aligha találni ma a korabelieknek megfelelő, autentikus érzetet keltő helyeket – az viszont kevésbé az, hogy a hírek szerint a stáb egyáltalán nem forgatott Erdélyben, még természeti környezetben sem. Egyébként nemcsak az erdélyi helyszínek hiányoznak az erdélyi hőseposzból: érthetetlen az, hogy az akkor már masszívan itt élő románságra egyáltalán nem történik utalás, sem Erdélyen belül, sem külső szomszédként – ellentétben az alapművel. Igaz ugyan, hogy a három bevett nemzet szövetségének – unio trium nationum – az „oláhok” nem voltak részei, mégsem lehet semmibe venni a jelenlétüket.
Mégis, a forgatókönyv és a vizuális koncepció van annyira erős, hogy mindezen hiányosságok ne rontsák el bántó módon a nézői élményt. És nem az Aranybulla a mérce, nem is az elmúlt időszakban szakmányban készülő, történelminek címkézett magyar filmek – de megkerülni sem lehet ezeket. A Tündérkert talán az első ebben a magyar kosztümös „újhullámban”, amely, úgy tűnik, megértette a feladatát és megpróbált felnőni hozzá, igyekezvén megtalálni identitáserősítés és delektálás egyensúlyát – bár a mérleg a dramaturgia és a látvány szintjén egyértelműen a „szex, vér, ármány” típusú népszórakoztatás irányába billen, ezt viszont következetesen teszi. Az is látszik azonban, hogy az álomgyári receptek adaptálása nem elég, ezért néha az a kínos érzésünk támadhat, hogy nem a magyar Trónok harcát, hanem az erdélyi Szulejmánt látjuk (a török vonatkozás stimmel is…). Hiányosságai, mint az kiderülhetett az eddigiekből, számosak, de a sorozat végig élvezhető marad. Úgyhogy, a gyermekbetegségek kinövését illetően, bizalmat szavaznék a készülő folytatásnak. Várjuk A nagy fejedelem érkezését!
