A csíkszeredai kulturális folyóirat tematikus lapszámának fókuszában az erdélyi vonatkozású mai magyar történelmi filmek és sorozatok állnak, elsősorban az alkotási és produkciós folyamat oldaláról nézve. A „nagy történelmifilm-vita” azonban – ezúttal – elmarad.
A mai magyar történelmi filmről túl sokat és túl keveset beszélünk egyszerre. Úgy gondolom, ezzel a paradoxonnal lehet leginkább összefoglalni azt az állapotot, amelyben a történelmi filmkészítésről való gondolkodás, a kortárs magyar történelmi film recepciója van a jelenkori Magyarországon, a magyar nyelvterületen. Az elmúlt években rendre készültek a magyar múlt valamely kiemelt eseményét vagy különös epizódját – a középkortól a közelmúltig – feldolgozó dokumentum- vagy fikciós filmalkotások, és ezek némelyikének egészen visszhangos utóélete támadt, nem feltétlenül pozitív értelemben (hogy két, egymástól – történelmi – időben távol eső munkát említsek, az Aranybullától az Elk*rtukig). Nem tisztem felsorolni itt az új történelmifilm-lázban született összes munkát, már csak azért sem, mert az elkészült művek színvonala igencsak hullámzó, ezért nem szerencsés egymástól minőségi szempontból különböző alkotásokat egyazon listán szerepeltetni; és talán azokat sem, amelyek még csak készülőfélben vannak, ám a rájuk adott reakciók – ízléstől és elfogultságtól függően – borítékolhatóak. A történelmi filmek fogadtatását ugyanis mélyen átitatják az ideológiai és aktuálpolitikai előfeltevések és elfogultságok, és erre még a magyarországi filmszakma aktuális problémáiból és törésvonalaiból következő konfliktusok, érzékenységek is ráterhelődnek. Ez bizonyos mértékig természetes fejlemény, ugyanakkor – és ezzel érkeztünk el ahhoz a bizonyos „kevés”-hez – megakadályozza azt, hogy valódi, a téma összetettségét figyelembe vevő köz(ös) gondolkodás és beszéd alakuljon ki a jelenségről, amely a film- és történészszakmai szempontokkal, valamint a múlttal foglalkozó filmalkotásoknak a szigorúan vett szakmai szempontokon túlmutató, szociokulturális szerepével és hatásmechanizmusával egyaránt képes számot vetni – túl a ki-ki szellemi komfortérzetét biztosító előregyártott lózungokon. Arra a felvetésre, hogy a történelmi filmnek mi lehet a szerepe (egyfelől) a kortárs mozgóképes kultúránkban, illetve (másfelől) a nemzeti önismeret és/vagy imázsalkotás terén, nemigen születtek koherens válaszok – sem a recepció, sem a „gyártás” részéről (vagy ha igen, nem szüremkedtek át a közbeszédbe).
Mindezt azért fejtegettem elöljáróban, mert eleinte hajlottam arra, hogy szimptomatikusnak tekintsem: a Történelem és film című összeállítás egy erdélyi – ráadásul nem is filmes profilú – folyóiratban jelent meg. Csíkszereda ugyanis elég messze van még mindig Budapesttől, hogy meglegyen a téma feldolgozásához szükséges távolságtartás. De talán mégsem kell túlgondolni ezt: a Székelyföld eddig is közölt történelmi, hely- vagy eszmetörténeti jellegű szövegeket, de amióta Magyarosi Sándor – „civilben” hadtörténész – a lap szerkesztője lett, a történettudományi témák hangsúlyosabban jelennek meg a kulturális folyóirat hasábjain. Az, hogy történészi érdeklődését ezúttal – az augusztusi lapszám nagyrészét elfoglaló tematikus blokkban – összekötötte a mai magyar filmgyártás látványosnak nevezhető tendenciájával, szerkesztői problémaérzékenységét dicséri. „Manapság meglehetősen sok olyan film került bemutatásra, ami a magyar történelem egy-egy korszakát dolgozza fel, és miként az ezek némelyike kapcsán fellángoló vitákból egyértelműen kitűnik, időnként valóban sikerül felborzolniuk a történésztársadalom – és talán nem túlzás hozzátenni: a nagyközönség – kedélyét. (…) Ez az egyik oka annak, amiért úgy döntöttünk, jó lenne, ha valamiféle módon a Székelyföld is reflektálna a jelenségre” – indokolja a témaválasztást bevezetőjében a szerkesztő. A lapszám anyagait átolvasva – de tulajdonképpen már a tartalomjegyzék átböngészésénél – világossá válik, hogy az összeállításnak két fő „csapásiránya” van: az egyik az Erdély-központúság, a másik az alkotási, produkciós folyamat előtérbe állítása.
Az első azt jelenti, hogy az összeállításon belül egyértelműen túlsúlyba kerülnek olyan alkotások – egy sorozat, három dokumentumfilm és egy nagyjátékfilm – amelyek valamilyen módon erdélyi vonatkozásokkal rendelkeznek. Ezek közül is kiemelt teret kap a Tündérkert című, ősszel debütáló tévésorozat (ennek a forgatási fotóival illusztrálták a lapszámot is), amely Móricz Zsigmond Erdély-trilógiája első kötetének adaptációja. A széria egy valóban rendkívül izgalmas korszakot dolgoz fel: az Erdélyi Fejedelemség 1608 és 1613 közti időszakát, Báthory Gábor uralkodását, és ha lehet hinni a képeknek és az előzeteseknek, a Róma vagy Vikingek típusú kosztümös streamingsorozatok vizuális világát és cselekménybonyolítási elveit kívánja reprodukálni. Külön blokk ez az összeállításon belül: megszólal Helmeczy Dorottya producer, Horváth András Dezső forgatókönyvíró, Madarász Isti rendező, Oborni Teréz történész-szakértő, Pintér Réka látványtervező és Zelenka Nóra jelmeztervező is – szóval ilyen alapos összeállítás a Tündérkertről egészen biztosan nem készült még, és talán nem is fog. A szerkesztői koncepciót illetően mindenképp dicsérendő, hogy a történelmi film kapcsán nem kizárólag a fikciós filmekre helyezi a fókuszt: két olyan dokumentumfilm, illetve dokumentum-játékfilm is helyet kap az összeállításban, amelynek Bánffy Miklóshoz köthető nőalakok állnak a középpontjában (a Szebeni Zsuzsa nevéhez köthető, Szilvássy Caroláról szóló A maga természete szerint és szabadon, illetve a Gróf Bánffy Katalin. Erdélytől Marokkóig, Spitzer Judit rendezésében), valamint a Szederkényi Olga rendezte Böll közlegény megmentése. Rengeteg izgalmas részlet, háttérinformáció és -történet bontakozik ki ezekből az interjúkból, és kétségkívül izgalmas olvasói kaland utánaeredni annak, milyen viszontagságok árán lehet közel kerülni egy Marokkóban élő idős erdélyi magyar grófnőhöz, miért forgat Erdélyben egy magyar gyökerekkel is rendelkező, tipikusan közép-európai profilú kortárs olasz filmrendező, vagy feltárni, hogyan teltek a későbbi Nobel-díjas német író, Heinrich Böll második világháborús napjai… Háromszéken. Magyarosi nagyon komoly, már-már emberpróbáló munkát végzett riporterként és szerkesztőként, kitartása és alapossága megsüvegelendő; az viszont elég hamar világossá válik, hogy szerkesztői/szakmai érdeklődésének középpontjában – és ezt nem feltétlenül bírálatként mondom – a készülő művek alkotói és gyártási folyamatának feltárása, bemutatása áll, nem pedig a magyar történelmi film „mibenlétének” körüljárása.
A problematizáló szándék jószerével az összeállítás egyetlen szövegében jelenik meg, amely amúgy is kissé kakukktojásnak számít a lapszám koncepcióját tekintve (mivel nem erdélyi témájú): Timár Péternek a Hadik című kosztümös kalandfilmről szóló írása, amely történészi szemszögből veszi górcső alá a Szikora János rendezésében készült opuszt. A szöveg érinti ugyan a hihetőség és hitelesség kérdéskörét, de inkább a szigorúan vett (történész)szakmai részletekre, esetleges hibákra vagy pontatlanságokra tér ki – ily módon a korszak és a műfaj kedvelői számára roppant érdekes és információgazdag írás. „Ilyen értelemben – hogy hősöket kínál fel, akikre büszkék lehetünk – a film sikeresnek mondható. Jómagam is a bajszomon egyet pödörve álltam fel a moziszékből: egyrészt azért, mert láttam a nevem a stáblistán, másrészt pedig mert a Hadik megerősített abban, hogy bár nehéz és fárasztó, mégiscsak gyöngyélet huszárnak lenni” – vonja le a következtetést a szerző.
A Hadik azonban megérdemelne egy alaposabb szemrevételezést, már csak azért is, mert egy olyan történelmi periódushoz nyúl vissza, amely a magyar identitás megképződése szempontjából mai napig „mostohagyereknek” számít, és amelyet az 1848-49-es függetlenségi, szabadságharcos huszárromantika valósággal kitörölni látszik a közösségi emlékezetből: amikor a magyar huszár a Habsburg császár és király (azaz ebben az esetben császárnő és királynő, Mária Terézia, akiről szintén készült sorozat a közelmúltban) vitéz katonája volt, egyesek pedig, mint a címszereplő Hadik András, igen magas pozícióig vitték a birodalomban. Olyan vonatkozások ezek, amelyekről az utóbbi időkben szakmányban készülő magyar kosztümös mozgóképek kapcsán beszélni kéne – és ezzel talán közelebb kerülnénk a bevezetőben említett, a magyar történelmi film szerepére vonatkozó kérdésfeltevésre adott válasz(ok)hoz is. A Székelyföld történelmi filmes blokkja rendkívül izgalmas olvasmány, szakszerű, alapos és informatív összeállítás – de ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása egy másik lapszámra – vagy inkább másik lapra – marad.
