Jó érzékkel választott forrást Sós Ágnes rendező, amikor az idős korosztály erotikus történeteiből merített, hiszen nemcsak a társadalomtudósokat, hanem a széles közönséget is sikerült kíváncsivá tennie. A filmben szereplő 80 fölöttiek nem rejtik véka alá, amit a testi és a lelki szerelemről tapasztaltak. Az emberi tapasztalatok eme intim dimenzióját azonban nem mindegy, hogy milyen képekkel, módszerekkel teszik láthatóvá.
Néprajztudományon nevelkedett filmnézőként több szempontból is érdekesnek ígérkezett a film. Címe telitalálatnak tűnt, hiszen egy közismert népdalra utal (ti. „A bárnai kertek alatt / folyik a szerelempatak, / aki abból sokat iszik, / babájától elbúcsúzik”), amellyel a szimbólumkutatás a magyar népdalok képiségének rejtett erotikus jelentését szokta példázni. Az életet, termékenységet és egyben szerelmeskedést jelképező szerelemvíz összekapcsolása az életük alkonyát élő interjúalanyokkal azzal kecsegtet, hogy az egyedi történetek túlmutatnak majd önmagukon, s az univerzálisan emberi, az életigenlés történeteivé válnak majd. (Valóban, ez a szándék jön le a leginkább a filmből.)
A tévés bemutató pikáns beköpéseket sűrítő előzetesével egyszerre jelent meg az a hír is, hogy a filmben közreműködött Balázs Lajos néprajzkutató, akinek az Amikor az ember nincs es ezen a világon – Paraszti nemi kultúra és nemi erkölcs Csíkszentdomokoson című nagysikerű kötete inspirálta a rendezőt. Az interjúrészletekből álló monografikus munka 23 fejezetben tárgyalja a nemi élet és nemi erkölcs kérdéseit, ezáltal a testi szerelem és a paraszti világ összefüggéseit kellőképpen tág perspektívában, és egyben mélyfúrásszerűen is láttatja. A kötetből inspirálódó filmet éppen ezért kutatófilmnek gondoltam, amelyben az élő valóság rögzítésére, kutatóeszközként használják a kamerát.
Itt nagyon melléfogtam: a rendezőnek és stábjának azonban sokkal inkább egy közönségbarát dokfilm forgott a fejében, mintsem a majdani néző türelmét igénybe vevő vizuális antropológiai kutatás. A rendezői koncepciót az egyik interjúban Sós Ágnes így foglalta össze: „az idős emberek és a testi szerelem humorral és bájjal egy dokumentumfilmben”. A rendezőnek ez sikerült is, nemhiába tetőzi a filmet az a csaknem 10 perc hosszúságú, aranyköpésekkel teli zárójelenet, amelyben négy öregasszony gurul a nevetéstől és a hengergőzéstől egy domboldalon. A merész témavállaláson túl a film legnagyobb erőssége egyébként éppen az, hogy hús-vér embereknek érezzük a szereplőket, amint épp önmagukat alakítják.
Csakhogy a rendezés, a vágás, az esztétizáló képi világ igencsak eléjük tolakszik, és megakadályozza, hogy a karaktereknek mélysége legyen, hogy a történetüket megismerhessük. A dokfilm alanyokhoz való viszonyulása, a filmezési helyzetek szöges ellentétben állnak azzal, amit a rendezőnő 2003-as filmjében, a Teri nagyiban figyelhetünk meg: itt egy idős asszony halála előtti hónapjaiból láthatunk élet-mozaikokat, olyan részletességgel, hogy a már szenilis, szellemileg leépült öregasszony személyiségjegyeit is megismerjük. A Szerelempatak négy idős férfijáról és öt idős asszonyáról ehhez képest csak annyit tudunk meg, amit egykori és jelenlegi szexuális élményeikről elmesélnek. Így válik karikatúraszerűvé Lajos bácsi, a szemüveges öregúr, akiről az üresbe meredő tekintetét és arcát hangsúlyozó beállításokon kívül egy csattanós mondatot jegyezhetünk meg: „nem minden este, az már nem ment vóna 80 éves koromba se”. A „hegyes csöcsű lány” meséje is tovább lazítja a film szerkezetét, amikor egy gyilkosság váratlan bejelentésével vége szakad.
Érdekes lenne megtudni, hogy miért éppen ezek az emberek vállalkoztak a filmben való szereplésre, miért fontos nekik elmondani a történeteiket, emlékeiket? (Csak Márton bácsi sztorijában érezhető egyféle motiváció, aki feleségének hűtlenségére keres magyarázatot vagy revansot, talán). Tudják-e, hogy a film által milyen óriási nyilvánosságra tehet szert intim szférájuk története?
A Teri nagyi háttérben maradó, inkább csak megfigyelő rendezőjéhez képest a Szerelempatak filmese sokkal provokatívabb, helyzetbe hozza szereplőit. Nincs néző, aki életszerűnek hinné azt, ahogyan két özvegyasszony csak úgy kimászik egy panoramikus kilátást kínáló domboldalra, tüzet rakni és szalonnát sütni, majd négy idős asszony megismétli ugyanezt a hengergőzés kedvéért. A központi figuraként szereplő Feri bácsi készülődései, az asszonyoknál tett látogatásai is megjátszottnak tűnnek. Ez még önmagában nem is lenne baj, hogyha el tudnánk dönteni melyik jelenet van megjátszva, s melyik nem. Hogy a kenyeret felkérésre dagasztották-e, a túrós puliszkát az operatőr kedvéért főzték-e, s mindig olyan pöpecen aggatták fel a rúdra a füstölnivaló húsokat? Miközben az interjúalanyok kendőzetlenül, szókimondóan „adják magukat” a kamerának, addig a rendező és stábja mintha rejtegetni próbálná a műhelytitkait. Talán a tabukat és titkokat pedző témába belefért volna az is, hogy a rendező hogyan bírta szóra a testi szerelemről a 80 körüli néniket és bácsikat.
Mondjuk, a dokfilmes beszédmódba ezek a kérdőjelek még beleférnek, az alkotás belső világának hitelességét azonban alaposan megingatja az a tény, hogy a film főszereplői csak a vágó ollójának köszönhetően váltak egy falu lakóivá. Interjúkból derül ki, hogy a film reklámszövegében egy erdélyi faluközösség tagjaiként bemutatott 9 ember közül 5 csíkszentdomokosi, 1 kalotaszegi és 3 magyarországi.
Tehát egy montázsfaluban folyik a szerelempatak, ahol a montázserotika fűzi össze a szereplőket is (Feri bácsi csak a vágásnak és a képi illesztéseket átfedő hangnak köszönhetően udvarol 5 asszonynak „ha nem is egyszerre, de szerre”). Az egymásba illeszkedést segítik még a gyönyörű vágóképek, amelyek hol a szerelem metaforáivá próbálnak válni (kaszafenés, kapunyitogatás, forró puliszka, vihar, ló, füstölő), hol öncélúak (madarak a dróton, pókháló), és nem sokban térnek el „az archaikus és egyben egzotikus Erdély-mítosz” ábrázolásmódjától. A szépen fényképezett képek azonban mit sem érnek a hús-vér emberek és igaz történeteik nélkül, még akkor is, ha azok a valóságban nem annyira vidámak és derűsek, mint ahogy ezt a film dokumentarista hamis-hűsége el szeretné hitetni velünk.
