Ritka, eltűnőben lévő, székelyföldi mesterségek nyomába eredt a sepsiszentgyörgyi Vargyasi Levente filmes és Kinda István néprajzkutató, idén a harmadik dokumentumfilmjüket készítették el. A sár mesterei, a Meszesek és a Szenesek nemcsak azért különleges filmek, mert a néprajzos-, muzeológus-szakma számára értékesek és a kutatásban használható mozgóképes anyagot jelentenek, hanem mert sajátságos kordokumentumok is, olyan életvilágok megörökítései, amelyek nemcsak az antropológus, hanem az átlagos néző számára is érdekesek lehetnek.
A 2011-es A sár mesterei egy kiállítás mozgóképes illusztrációjaként született. Az 5 perces film mintegy összegzése a nagyborosnyói téglavetők által bemutatott munkafolyamatnak, a film szereplői közül a legidősebb, Mocsel József avat be a mesterség titkaiba, mesél a hagyományos foglalkozásról. A film csupán ízelítőt nyújt az agyagosok életéből, elsőként a téglakészítést fázisait mutatja be, sajátos képi eszköztárral, közelképekkel, változó perspektívákkal és olyan totál plánokkal, amelyek engednek betekinteni szűk környezetükbe is. A filmes dokumentáció és képi szerkesztés Vargyasi Levente munkája, míg a szereplőkkel való kontaktus, a témaválasztás, a helyszínek, mesterek megtalálása Kinda István feladata, a szerzőpáros megosztja egymás közt a feladatokat, természetesen kölcsönös odafigyelésre és konszenzusra építve. Gyakorlatilag ketten csinálnak mindent, a forgatókönyvtől az utómunkálatokig: a hangosítás, a vágás mellett a feliratozás, plakátkészítés is idetartozik. A film értékét az is növeli, hogy a narrátor ma már nem él, nem sokkal a forgatás után halt meg.
Három évvel később, 2014-ben készült el a Meszesek. Az ötvenperces antropológiai, néprajzi dokumentumfilm a vargyasi mészégetők életébe enged betekintést. A többszereplős filmben a narrátor Vásárhelyi József, aki a mesterséget családi (nagyapai) ágon örökölte és nemcsak mint értékes hagyatékot emlegeti, hanem mint tisztességes megélhetési lehetőséget. A modern és a nomád életforma találkozási pontjában áll a mészégetésre kijelölt, arra alkalmas helyszín: a lakott településtől távol, bent az erdőben. Ezt a sajátságos életvilágot, életformát, mentalitást summázza mozgóképes eszközökkel a film. A kamera alkalmazkodik a hely es az emberek ritmusához, ehhez igazodik a vágás ritmusa is: lassú, kiváró, türelmes. A narráció interjúszövegekből alakul, a mészégető mester beszél a munka hogyanjáról, emlékeiről, a családjáról, életéről. Közben nemcsak a mészégetés különös világát látjuk, hanem azt is, ahogyan ez ma lehetővé válik; a hétköznapi élet apró részleteit is megismerhetjük.
A Meszesek egy folyamatábra, egy többhetes forgatás eredménye, amely kronológikusan követi a mészégetés minden mozzanatát. A mesterség képi rögzítése mellett egy olyan életformába láthatunk be, amely az átlagembertől ma már idegen – ettől erős a film antropológiai értéke. Szerkezetében jól megformált film a Meszesek, az állóképszerű filmes betétek mintegy argumentumai a lelassult (sőt, olykor megállt) időnek, amely az erdő közepén élő mester világát jellemzi. A kamera kicsit kívülállóként, távolból, tisztelettel közelít ehhez a világhoz, amikor az éppen vacsoráját elfogyasztó mestert csak a félig nyitott ajtón keresztül láttatja, vagy mindössze a tükörben visszatükröződő alakot, vagy a mozgásokat láthatjuk a szoba esti, megvilágítatlan félhomályából.
A Meszesek többek között megkapta a lakiteleki Közösségi Televíziók XIV. Filmszemléjének fődíját, ahol a zsűri elnöke Sára Sándor volt, az első Nemzetközi Népismereti Filmszemle első díját Sztánán 2014-ben, illetve idén a Zalatnai Nemzetközi Etnográfiai Filmfesztivál legjobb forgatókönyvért járó díját. És nemcsak a díjak tükrében állítható, hogy bár néprajzi filmről van szó, nem száraz és nem is túlzottan tudományos: élvezhető ismeretterjesztő film, a képek ereje garantáltan „adja” a filmélményt.
Idén készült el a korábbi filmek mintájára a Szenesek, amely negyven perc alatt a Kovászna megyei Erdőfülétől 8 km-re lévő szénégetők telephelyére kalauzol el, azok nem szokványos munkáját és életterét mutatva be. A Tófalvi család életével találkozunk, miközben megismerjük a szénégetés évszázados hagyományokra épülő fortélyait. A mesélő családfő egy olyan értékrend, mentalitás, világszemlélet képviselője, aki naiv optimizmusával, őszinte hitével, becsületes munkájával a megélhetés, a túlélés egy sajátos modelljét, lehetőségszféráját igazolja; az önmagával (s általa a környezetével, életével, munkájával) elégedett ember nyugalmát, alázatát ismerhetjük meg – az életforma, a körülmények minden nehézsége ellenére.
Kinda István jó pszichológiai érzékkel teszi fel a részben szakmai kérdéseket, bár a kérdező a kamera látószögétől távol marad és a kérdéseket sem halljuk, a válaszok mégsem egyértelműen monológszerűek, vallomások, amelyek kifele irányulnak, a nézőknek szólnak. Vargyasi Levente operatőr szerint a Szenesek forgatásának időpontja tudatos választás volt, az őszi szénégetés idejére költöztek ki a Tófalvi családhoz az erdőbe. A természet és a szénégetés kontrasztjára is épül ez a film: a fekete szén, a mocskos munka és az erdő pompázatos színvilága mintegy kiegyenlítik egymást, az őszbe forduló természet olyan keretet ad a kemény fizikai munkának, amely feloldja az olykor sziszifuszinak tűnő kínlódást, másrészt pedig a szénégetőtelep „lenullázza” a természetfotósok számára kínálkozó giccsnyersanyagot.
Egyik filmben sem használnak a szerzők külső narrációt, csak a film szereplői beszélnek, a kérdezőt sem látjuk, nincs zenei aláfestés, nincs világosítás: a hely, a környezet adottságait használták ki, éppen ezért sokszor a verbalitást és a zenét mellőzve, a munka és a természet zaja, a spontán kommunikáció uralja a film hangi dimenzióját – s ez előnyére válik a film hitelességének, autentikusságának.
Mindhárom film minimális költségvetéssel, majdnem önerőből készült. A forgatásra kapott támogatást a szerzőpáros többnyire a technikai háttér megteremtésére költötte, honoráriumra már nem maradt. Erre a minimális anyagi háttérre építve terveznek további filmeket, amelyek célja ugyancsak a székelyföldi mesterségek dokumentálása lenne.
