Moharos Attila legújabb, Szolgának születtek című dokumentumfilmjében korábbi szereplőinek tragikus sorsát követi végig, bizonyítva, hogy egy élettörténet kiapadhatatlan forrás, mindig van még, amit feldolgozni benne.
A parajdi születésű Fülöp Levente és Csaba alig volt még 11-12 éves, amikor alkoholista szüleik képtelenek lévén róluk gondoskodni, jobb híján szolgának adták őket. A szolgaság Székelyföldön megdöbbentő módon néhol még ma is létező intézménye annyit jelent, hogy elszegődtek egy gazdához, ahol mezőgazdasági és ház körüli munkákat végeztek potom pénzért, lakhatásért és élelemért. Leventéről szolgálása első éveiben készült a S immár itt vagyok (1999) című rövid portré. A családon belüli erőszak és az elhanyagolás miatt többi nyolc testvérük gyerekotthonba került, akik közül Leventének és Csabának csak a közeli Újszékelyen nevelőszülőknél elhelyezett Lacival és Ágnessel sikerült felvenniük és hosszú távon tartaniuk a kapcsolatot.
A köztük kialakult ragaszkodásról és testvéri szeretetről a második film, a Mikor szolgának telik az esztendeje (2003) számol be, egy évvel később a Székelyföldi szolgasorsokban követi tovább történetüket Moharos. A Ballada egy szolgafiú emlékére (2017) című filmben már felnőttként láthatjuk viszont Leventét és testvéreit, sajnos Csaba kivételével, aki öngyilkosságot követett el. A legújabb filmben pedig szintén Leventét láthatjuk, ahogy negyvenedik életévébe lépve konfirmálásra készül, és lassan-lassan megbékél életével. Ezek a filmek olyan szorosan kapcsolódnak egymáshoz, olyannyira egymásba játszanak, hogy nehéz lenne róluk külön-külön beszélni. Inkább afféle egymáshoz illeszkedő részletekként, mozaikokként érdemes őket felfogni, amelyekből végül felépül egy történet. A Szolgának születtek (2023) tulajdonképpen a korábbi filmek részeiből épül fel, amelyeket keretbe foglal Levente legújabb életszakaszának bemutatása, reflexiói és visszaemlékezései.
Moharos Attila Fülöp testvérekről szóló filmjeinek autenticitását, átütő erejét az interjúk spontán, mélyen őszinte hangvétele adja. A nézőnek összeszorul a szíve, ahogy a gyerekeket hallgatja, akik a legnagyobb természetességgel, rezignáltan és beletörődve mesélnek apjuk agresszivitásáról, az egész életüket meghatározó szolgálásról vagy épp a szüleiktől örökbe kapott alkoholizmusról. „Aszongyák, az italnak vagy ember kell, vagy hordó.” – jegyzi meg a húsz évesen már alkoholproblémákkal küzdő Levente szomorkás mosollyal az arcán. Később ugyanolyan hevesen szorul össze gyomrunk és szívünk, amikor Levente öccse öngyilkosságának részleteit mondja el „Elég sajnos. De elkeserítő, nincs mit csinálni. Lógott.” – mondja elhaló hangon. Szinte már groteszk látni és hallani, ahogy ezek az emberek szembenéznek a keserű sorssal, amely nekik jutott, felfogják annak súlyát, és foghíjas szókincsük dacára a lehető legpontosabban fejezik ki fájdalmukat, reményeiket vagy épp sértettségüket. Tragédiájuk abban áll, hogy a helyes következtetéseket sikerül ugyan levonniuk, de aszerint cselekedni már nincs akaraterejük. Honnan is lenne, ha az élet számukra már egész kicsi koruktól csak szenvedésről és munkáról szólt?
A szolgáknak született testvérekről alkotott képet árnyalja a hozzátartozóik megszólalása. Hallhatjuk „gazdáikat” nyilatkozni a munkájuk minőségéről vagy épp a megállapított fizetségről, a barátok, falubeliek véleményét Csaba öngyilkosságáról és Levente lezülléséről, és a légkör abszurditását fokozandó megszólalnak a szülők is: üres tekintetük és közönyös szavaik dermesztően hatnak.
A filmek mindvégig egy megfigyelő pozícióból mutatják be az eseményeket, ami okozhat némi hiányérzetet a nézőben. A kamera és a rendező jelenlétére egyszer sem történik utalás, annak ellenére, hogy több olyan jelenetet is láthatunk, amelyek felismerhetően a rendezői kompozíció részei. Ilyen az egyik legszebb és legszomorúbb pillanat is, amikor az anya, az apa és Csabi mind ugyanazt a gyermekvédelemtől érkezett levelet olvassák fel hangosan, amelyben értesülnek a többi Fülöp gyerek hollétéről.
A Szolgának születtek többi filmhez való szoros kapcsolatát jelzi a korábbi helyszínekhez és beállításokhoz való gyakori visszatérés. Levente elsétál a kapu előtt, ahol gyerekként Csabával együtt szolgált, és amelyen az egyik korábbi filmben öccsével együtt kilépve dolgozni indul. Az utolsó képkockákon pedig Leventét ugyanabban a pozícióban, az ágyban oldalt fekve láthatjuk, mint a S immár itt vagyok-ban, miközben gyerekkori gondolatait halljuk a magányról, arról, hogy nem szereti, hogy egyedül, a testvérei nélkül kell aludnia. Közvetlenül ezután Levente gyerekhangja az italtól és szivartól rekedtes, elgyötört és fáradt felnőtthanggal együtt imádkozza a Miatyánkot, az egybehangzással mintegy lekerekítve a filmre vitt élettörténetet. Ezután már nehezen lehet elképzelni folytatást, de nem kizárt, hogy Moharos Attila még tartogat számunkra meglepetéseket, tekintve, hogy legújabb filmjében is bizonyította, hogy van még mit elmondani a sóvidéki szolgafiúkról.
Levente és Csaba történetének súlyát a vaskos valóság jelenléte adja. Egy olyan világ tárul fel általuk, amely ijesztően közel van hozzánk, ismeretlensége mégis meghökkent. Ez a társadalom legsérülékenyebb tagjainak valósága, akiknek reménytelen helyzetükből kifolyólag – kimondani is furcsa – a szolgasorba lépés egy lehetőség az előrelépésre. Nekünk könnyű ítélkezni, és a falusi nénivel együtt legyintve azt mondani, hogy „kutyából nem lesz szalonna”, de a róluk szóló filmek éppen azt mutatják meg, hogy az ő életkörülményeik és cipelt traumáik között aligha lehet.
