Erdélyiek erdélyiekről X.: Keserédes; A szocializmus hátsó bejárata; Őrzők nyomában Erdélyiek erdélyiekről X.: Keserédes; A szocializmus hátsó bejárata; Őrzők nyomában

Erdélyiek erdélyiekről X.

Keserédes; A szocializmus hátsó bejárata; Őrzők nyomában

Ahány, annyiféle: erdélyi alkotók friss dokumentum- és természetfilmjeit mutatják be fiatal kritikusok.

A „láthatatlan kéz” jobbegyenese

Vargyasi Levente, T. Bányai Péter: Keserédes

Gépek zúgása a gyárban, kapák suhogása a mezőn. Vargyasi Levente és T. Bányai Péter legújabb filmje, a Keserédes a botfalusi cukorgyár utolsó éveiben járja végig a cukorrépa-termesztés és -feldolgozás különböző állomásait. Egy, még az Osztrák–Magyar Monarchia idején alapított erdélyi cukorgyár végnapjairól szóló történet elsőre annyira bennfentesnek tűnik, hogy nehéz elképzelni, hogyan szólíthatna meg az érintetteken kívül másokat is. A termelési folyamat bemutatása azonban olyan fontos és aktuális problémákat keretez, amelyek nem egy bizonyos csoportra, területre vagy régióra jellemzők, különböző formában mindannyiunkat érintenek. A film tehát nagyon is érdekes lehet bárki számára, hiszen a látottak egy globális jelenség, a neoliberális kapitalizmus helyi vetületeit mutatják be az érintettek szemszögéből.

Kép a Keserédes című dokumentumfilmből

Vargyasi Leventéék nem először készítenek dokumentumfilmet székelyföldi kisgazdákról: a 2017-ben készült Tehenesek is a háromszéki tejtermelő gazdák fennmaradásért vívott küzdelméről szól. Ezúttal a székelyföldi cukorrépa-termesztő kisgazdák küzdelmeit láthatjuk az esőhiánnyal, a nagytermelők erőfölényével és a neoliberális gazdaságpolitikák hátulütőivel. Egymást váltják a gyári és a mezei munka jelenetei, így megmutatkozik az ipari termelés mechanizált folyamata és a mezőgazdaság kiegyensúlyozott, ciklikus jellege közti kontraszt – anélkül, hogy az utóbbit idealizálná, hiszen a hangsúly épp a cukorrépa-termesztés nehézkes és macerás folyamatára tevődik: az időjárásnak való kitettség,  a munkaerőhiány, no meg az alacsony bérek olyan problémák, melyeket egyre nehezebb orvosolni.

Kép a Keserédes című dokumentumfilmből

A Keserédes egyik nagy erénye az alaposság. A forgatás ideje három év, ezalatt a rendező – aki egy személyben operatőre is a filmnek – készségesen asszisztál a cukorrépa-termesztésben a vetéstől a betakarításig, de a kamera a termelők megbeszéléseiről és az egyesületi gyűlésről is tudósít. A film ritmusa egyenletes, a strukturális problémák fokozatosan bomlanak ki a maguk összetettségében, a kistermelők gondjait tág kontextusban érthetjük meg: a nagyipari termelőket előnyben részesítő gazdaságpolitika és a globalizáció következményei rajtuk csapódnak le a legerősebben. A gyár rosszul megy, mert a piacot az olcsóbb importcukor uralja, így a saját biztonsága érdekében azokat a termelőket részesíti előnyben, akik nagy mennyiségben szállítanak cukorrépát. Ennek pedig a kisgazdák isszák meg a levét: „A kapitalista verseny az fennáll mindenképpen” – foglalja össze az egyik, a filmben központi szerepben levő kistermelő. A székelyföldi kisgazdákat már második éve nem fizették ki. Nem is csoda, ha felmegy a cukruk, és még egy-egy visszafogottabb káromkodást is megeresztenek. Olyan kapcsolódó problémák is megjelennek, mint a munkaerő kivándorlása, az alulfizetettség és a felgyorsult technológiai innováció, amivel a kisgazdák nem tudják tartani a lépést.

Kép a Keserédes című dokumentumfilmből

A történetet hitelesebbé és érthetőbbé teszi, hogy személyes nézőpontok sokaságából épül fel. A megszólalók szabadon és fesztelenül beszélnek, így érvényre juthatnak a saját meglátásaik, felháborodásuk és az általuk képviselt álláspont. A néző nem csak a cukorrépa-termesztésbe, hanem a gazdák és napszámosaik lelkivilágába és gondolkodásmódjába is betekintést nyerhet: a kapitalizmus problémaköre szubjektív nézőpontból, szubjektív nyelven jelenik meg, a termelők „józan paraszti ésszel” közelítenek hozzá. Tovább árnyalja a képet, hogy a kisgazdák mellett mások is megszólalnak: egy volt gyári dolgozó, a gyárigazgató és a helyi roma napszámosok; az egyesületi gyűlésen pedig láthatunk egy keveset a brassói, román cukorrépa-termesztők reakcióiból is.

A Keserédes képi világa egyszerű és letisztult, akárcsak az üzenete. Átfogó képet nyújt egy fontos ügyről és annak lokális vetületeiről, anélkül, hogy egy percre is didaktikussá vagy hatásvadásszá válna. Nagyszerűsége abban rejlik, hogy ismertet egy helyzetet, és a nézőre bízza, hogyan viszonyul a látottakhoz. (ER)


Nosztalgia-szamizdat

Csibi László: A szocializmus hátsó bejárata

A Nemzeti Filmintézet támogatásával is készült A szocializmus hátsó bejárata az 1965 és 1989 közötti romániai, főleg magyar nyelvű sajtó és média helyzetét vizsgálja, de ahogy már a címében is jelzi, Csibi László ezúttal sem a történelemkönyvekbe bekerült, kanonizált véleményeket dolgozza fel: a történelem mércéjének inkább az embert látja, a rá jellemző emberközpontúsággal érzékelteti a korszak gyakran öntagadásba botló abszurditásait. Ahogy például 2012-es első filmjében, A kastély árnyékában a pusztuló vár mellett élők emlékeiből próbálja meg összeállítani a kastély történetét, a pontos adatok helyett ezúttal is a személyes reflexiókat keresi, a rendező alanyai így a múlt századi erdélyi újságírás meghatározó alakjai, akik a kamera előtt visszaemlékeznek a munkájukat befolyásoló politikai döntések sokszor nevetséges következményeire.

Kép A szocializmus hátsó bejárata című filmből

A film fontos eszköze a humor, s külön érdeme, hogy bár ezúttal is feltételez a történelmi kontextusról való előzetes ismereteket, nem az elfogadott nézőpontokat ismétli újra, a korszakot a maga ellentmondásaival együtt mutatja be. Ceaușecu jól ismert alakja így a történetekben gyakran beszédhibás esendőként jelenik meg, a propaganda céljából felhasznált és cenzúra által befolyásolt sajtómunkák pedig egyszerre biztosítanak lehetőséget a legszabadabb szárnyalásra: a szerkesztők megengedhették maguknak, hogy arról írjanak, amiről csak szeretnének, hiszen jól tudták, ha nem tetszik, legfeljebb elutasítják – jegyzi meg az egyik megszólaló egykori újságíró.

Kép A szocializmus hátsó bejárata című filmből

Csibi továbbra is a történelmi-ismeretterjesztő dokumentumfilmek klasszikus paradigmáinak továbbörökítőjeként határozza meg magát. A szocializmus hátsó bejáratából eltűnik az alkotó, a film vázát az alanyok által elmesélt történetek és visszaemlékezések laza összefűzése képzi. Az interjúk dominanciája eddigi filmjeit is meghatározta, a filmbeli hozzáállás folytatása annak a megközelítési módnak, amit már az Édes Erdély, itt voltunk interjúhelyzeteiben is megfigyelhettünk. A felbukkanó szereplők emlékei csak ritkán reagálnak egymásra, a megszólalások így inkább árnyalják a témát, különösebb kapcsolódás hiányában nem egy dramaturgiai ívet futnak be, hanem mozaikszerűen állnak össze. A jól meghatározott dokumentumfilmes szerepek, a kérdező és a kérdezett közötti felboríthatatlan viszony azonban a műfaj keretei között tartja az egyoldalú beszélgetéseket. A rendező által megteremtett kiindulópont noha ígér kis játékosságot – most azok felé fordul a kamera, akik eddig a történeteket konstruálták, a szerkesztők és az újságírók felé –, mégis elmarad bármiféle reflexív kikacsintás.

Csibi filmjei mindig egy hosszabb kutatás eredményeképpen jönnek létre, és ugyanez érezhető A szocializmus hátsó bejáratának esetében is. A rendező pontosan és hiánytalanul felkeresi a kor meghatározó sajtósait, a film azonban éppen a teljesség szándéka miatt veszít hatásából. A rengeteg szereplő miatt a történetek kevésbé személyesek, senkit sem ismerünk meg igazán, mindenki szerepe csupán az elmondott sorokra korlátozódik. Az alkotók láthatóan felismerték annak nehézségét, hogy a néző megjegyezze az egymás után felhalmozódó arcokat: egyes szereplők neve többszöri megszólalás után is változatlanul kiíródik a kép sarkába. A rendező pedig mintha attól tartana, hogy a kamera elé leültetett interjúalanyok látványa nem elég érdekfeszítő, ezeket a beállításokat archív anyagokkal vegyíti. Ezek az illusztratív vágóképek azonban nem mindig teremtenek kohéziót az interjúban elhangzottakkal. A többször visszatérő, digitálisan meganimált fényképek nem annyira az archaikus pillanatokat keltik újra életre az anekdoták által, hanem mintha sokkal inkább szolgálnák a figyelem fenntartását.

Kép A szocializmus hátsó bejárata című filmből

Az uralkodó retrospektív szemszögnek köszönhetően a film a kollektív memória és történelmi emlékezet kérdését is érinti, Csibi állítása pedig leginkább az, hogy a múlt történetekben marad fent, az egymásnak átadott mesékben, megfakult archív fényképeken és újsághasábokon. A rendező az „ahogy történt” helyett az „ahogy megélték”-et keresi, az interjú segítségével elmossa a határt a történelmi események és a jelen között, jól bejáratott dokumentumfilmes eszköztára azonban mintha egyre kevésbé biztosítana megfelelő teret. (FL)


Áhított szimbiózis

Kató Zsolt: Ojtoz-Ozsdola; Őrzők nyomában; Gyógyító kincsek

Kató Zsolt rendező állandó alkotótársaival karöltve, a sepsiszentgyörgyi Vinca Minor Egyesület megbízásából idén készítette el a Natura 2000 természetvédelmi területeket bemutató trilógiájának záródarabját, a Gyógyító kincsek című dokumentumfilmet. A filmek a helyi környezetvédelmi ügyek kijelölése mellett az ember és természet egymás melletti boldogulására, illetve a környezet védelmének és megőrzésének tudatosságára helyezik a hangsúlyt.

Az első, 2019-ben készült ismeretterjesztő film az Ojtoz-Ozsdola védett terület gazdag állat- és növényvilágára fókuszál. Kató lassan hömpölygő drónfelvételeinek nem titkolt célja, hogy a természet dokumentálása mellett esztétikai élménnyel is gazdagítson bennünket. A meditatív képsorok alatt a narrátor hasznos információkkal látja el a nézőt a Háromszéki-havasok, valamint a vidék állatai – medvék, hiúzok, denevérek, vaddisznók, gőték és farkasok – életével kapcsolatban. A film legnagyobb erénye mégis az, ahogyan játékidejével egy teljes évet átölel, az évszakok körforgásának hatásait pedig emberre és állatra egyaránt kivetíti. A két világ párhuzamba állítását követően hamar ráébredhetünk arra, hogy jóval több a közös kapcsolódási pont, mint azt elsőre gondolnánk. A különbség talán csak annyi, hogy az emberre, illetve annak társadalmára jóval nagyobb felelősség nehezedik a másik fél védelmét illetően.

Ennek továbbgondolásaként született meg a trilógia középső darabja, az Őrzők nyomában, anely a Csomád-Bálványos természetvédelmi területre összpontosít. A film címéhez híven már első perceiben kijelenti, hogy bár méreteink eltörpülnek a természetéhez képest, annak körforgásába az ember nem csak ártó, hanem segítő jelleggel is beleszólhat, sőt, bele is kell szólnia az egyensúly megtartásának érdekében. A film ennek egyik legfontosabb összetevőjeként a felelősségteljes erdőgazdálkodást nevezi meg. Fáradozásaiért cserébe pedig végül az ember még jutalomban is részesülhet a vidék gyógyhatású borvizei vagy a legelőket biztosító mezők jóvoltából.

A trilógia záródarabja, a Gyógyító kincsek is ezen a vonalon kíván továbbhaladni. Kató Zsolt és Dobondi Lehel ismét egy új helyszínre kalauzolnak bennünket, nevezetesen a Sóvidékre, majd a térség gyógyhatású erejének bemutatására vállalkozik. Ami az embert és természetet ezúttal összekapcsolja, az az évszázadokra visszavezethető sókultúra, mely bár értékéből azóta sokat veszített, gyógyászati erőforrásként mindmáig meghatározó tényező. A Sóvidék másik fontos értéke a „székely drágakőnek” is nevezett aragonit, amely a kommunista korszakban való szakszerűtlen bányászatnak köszönhetően napjainkra gyakorlatilag teljesen eltűnt, emlékét csupán a falumúzeumban kiállított aragonittárgyak őrzik. Az eddig felvállalt természetfilmes jelleg a Gyógyító kincsekhez érve erősen megkopik, egyre többször kerül előtérbe az emberi tevékenység az állatok és lakóhelyeik mindennapjaival szemben. Itt már parajdi és korondi vállalkozásokba, a sóbányászat aktuális alakukásába vagy éppen a tanyavilágon saját termékeiket előállító emberek életébe is betekintést nyerhetünk.

Ezek az ismeretterjesztő filmek felhívják az arra fogékony néző figyelmét, hogy a természettel való együttélésünk újraértelmezése már régen megszületett, csupán sokszor annak megvalósítása, illetve betartása késlekedik. Amikor sokan még mindig abban lelik örömüket, hogy medvéket etetnek – beláthatatlan károkat okozva ezzel állat és ember számára egyaránt –, akkor még messze vagyunk a fenntartható jövőképtől, s ezen az emberi tevékenység hatására egyre csökkenő erdőségek sem segítenek. A mezők túlzott lelegeltetése, a facsemeték kérgeinek megkárosítása és az egyre növekvő szemétmennyiség szintén az ember számlájára írandóak. Ahogyan a természetben felejtett ökológiai lábnyomunk egyre nagyobb méreteket ölt, úgy lesz őrzőkké válásunk egyre sürgetőbb. (SL)

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Kapcsolódó filmek

Friss film és sorozat

  • Jurassic World: Világuralom

    Színes akciófilm, kalandfilm, sci-fi, thriller, 146 perc, 2022

    Rendező: Colin Trevorrow

  • Enfant Terrible

    Színes életrajzi, filmdráma, 134 perc, 2020

    Rendező: Oskar Roehler

  • Elvis

    Színes életrajzi, zenés, 159 perc, 2022

    Rendező: Baz Luhrmann

  • Fekete telefon

    Színes horror, thriller, 103 perc, 2021

    Rendező: Scott Derrickson

Szavazó

Melyik a kedvenc Cronenberg-filmed?

Szavazó

Melyik a kedvenc Cronenberg-filmed?

Friss film és sorozat

  • Jurassic World: Világuralom

    Színes akciófilm, kalandfilm, sci-fi, thriller, 146 perc, 2022

    Rendező: Colin Trevorrow

  • Enfant Terrible

    Színes életrajzi, filmdráma, 134 perc, 2020

    Rendező: Oskar Roehler

  • Elvis

    Színes életrajzi, zenés, 159 perc, 2022

    Rendező: Baz Luhrmann

  • Fekete telefon

    Színes horror, thriller, 103 perc, 2021

    Rendező: Scott Derrickson