A Mosonyi-Bagladi alkotópáros filmjeire mindig érdemes figyelni. Azon kevés természetfilmes közé tartoznak, akik a Kárpát-medence élővilágának újabb és újabb részletéről mesélnek, éveken át mindig érdekesen, elegáns, igényes és következetes filmnyelven.
Mosonyi Szabolcs volt a 2011-ben bemutatott, Török Zoltán rendezte Vad Magyarország – A vizek birodalma operatőre, azóta állandó alkotótársával, Bagladi Erikával együtt önállóan bővítgeti ezt a sorozatot: Vad Szigetköz – A szárazföldi delta, Vad Kunság – A Puszta rejtett élete után most jöhetett volna a Vad Északi-középhegység, csakhogy milyen unalmas lett volna ez a cím… Az újabb régió portréja elvontabb címet kapott, sőt, az alcíme is minden eddiginél izgalmasabb: Vad erdők, vad bércek – A fantom nyomában. (Közben tettek néhány olyan, nagyszerű kitérőt, mint a Gyapjaspille – Hernyók a pokolból, a Pannon sivatag, a Kárpát-medencében őshonos fajokat bemutató Endemica Hungarica majd „az érem másik oldalának” a kétrészes bemutatója, a Csendes gyarmatosítók.)
A fantom nyomában felütése rövid és frappáns, nincs hosszan elnyúló bevezetőnk: az első képkockákkal indul is az alcímben sejtetett nyomozás: láthatatlan, évek óta eltűnt faj lakja újra Észak-Magyarország alacsony hegyvidékét. Visszaköltözött a Tátrából, pedig a hozzá hasonló csúcsragadozók rég elvesztették a harcot a minden fronton előrenyomuló emberrel szemben. Ki lehet ő? Csak a lábnyomok a hóban és egy furcsa hang a téli erdő csendjében árulkodhatna, de ilyent a nézők nagyrésze úgysem hallott. A gyönyörű, egyórás ismeretterjesztő film egyből beszippant a találgatásba, egymás után zárhatjuk ki az ismert ragadozókat (vadmacska lenne? az nem mer rátámadni egy ilyen pompás koronájú, erőteljes szarvasra! farkas? az nem magányosan vadászik! stb.), és ez a szinte whodunit-típusú történetvezetés végiglendít egy tájegység teljes bemutatóján. (A film plakátja sajnos otrombán lelövi a poént, és csak moroghatunk magunkban, hogy miért kell bárkinek indulásból tudnia, hogy miféle teremtmény is az a fantom... Itt most csak azért is cinkosaivá szegődünk, és nem fogjuk elárulni őt, egyúttal figyelmeztetünk mindenkit, hogy a plakátot megnézni felér egy ordas nagy spoiler elfogyasztásával.) Krimihangulatot kapunk a madártávlatból készült felvételek által, amelyeken az erdő fagyott szálkák rengetege, a patak sötéten kígyózó, dermedt titok, majd a „fantom” szemmagasságából látjuk a világot, vele együtt, egy fa mögé rejtőzve lessük a prédát, és lassacskán megismerünk „mindenkit”, aki róla mesélhetne: szomszédait, áldozatait, ősi ellenségét.
A nyomozás ugyanis ebben a filmben inkább csak ürügy: egy lelkes környezetbúvár rakja össze apró és különleges mozaikkockákból az észak-magyarországi „vad erdők” élővilágának portréját. Tudja, mit hol érdemes keresnie, gyakorlott és biztos kézzel mozgatja a kamerát földön, vízben, levegőben. Olyan élőlényekre hívja fel a figyelmet, amelyek mellett csak úgy elsétálunk – tegye fel a kezét, aki hallott már a hóbolhák szerelmi életéről! –, csak itt őshonos és csak itt élő fajokra hívja fel a figyelmet – ld. a rövid életű tiszai ingolák „területrendezése” és párzása –, és olyan pillanatokat is láthatunk ismertebb fajok életéből, amelyeknek a megragadásához bármely dokumentumfilmesnek szüksége van egy jó nagy kalapnyi szerencsére – ld. a petékkel teli nőstény béka hátán „stoppoló” hím képeit, egy szalamandra születését vagy a vacsoráért az anyjával is perelő, egyébként a repülést tanulgató szirtisas-fióka acsarkodását, nem beszélve magáról a „fantomról”, amiből mindössze 5-10 példány élhet a magyarországi erdőségekben. Mesélőink annyira belefeledkeznek a természet tőlünk karnyújtásnyira burjánzó csodáiba, hogy a titokzatos címszereplőt is percekre elfelejtik – nagyjából húszpercenként kapunk egy-egy újabb „nyomot” a találgatásainkhoz –, de őszintén: bánja ezt valaki?
A hiány esztétikájával játszunk: a vaddisznónyomok a hóban, az őz vacka, egy sikeres vadászat utáni maradványok egy csupasz bokor mögött, szőrcsomók a fűben, majd a szagot is elfújja a szél, amivel a láthatatlan vadász szembehelyezkedik, aztán a nyomok is eltűnnek, hiszen eljön a tavasz és a nyár, és egy igazi fantom kerüli a sarat is. Szinte észrevétlenül végiggörgetjük magunk előtt az egész évet – ha a nyárral s az ősszel talán túl röviden is foglalkozunk –, s mire újra tél lesz, összeáll a nagy kép.
A 45. perc táján lehull a lepel, kiderül, ki a fantom, és most már teljes csodálatos valójában látjuk, a párjával, majd a kölykeivel együtt. Az alapvetően bizakodó végkicsengés feltölteni hivatott a környezettudatosságra érzékeny lelkeket, de megkongatja a vészharangot is: bár léteznek ilyen csodák, újra megjelenhet valahol egy rég kipusztult állatfaj, ez a jelenség igen ritka és törékeny.
