Miközben a 2020-as évre ráhúzta a bélyeget egy világjárvány miatti aggodalom, nem lett kevésbé súlyos probléma Földünk pusztulása – erre emlékeztet minket bolygónk legnagyobb rajongójának dokumentumfilmje, ami a vészharang kongatása mellett megkísérel megoldást is találni.
Bár biztosan kényelmes lehet a tagadás buborékjában élni, napjainkra a klímaválságot mindenki tényként kezeli, aki a tudomány mellett teszi le a voksát. Ám az emberi természet így is makacsul küzd az apokalipszis képe ellen, hiszen hogyan lennénk képesek tovább csinálni a mindennapi rutint azzal a gondolattal, hogy mi (vagy gyerekeink) meg fogjuk érni a bolygó élővilágának végnapjait? A tudomány emberei folyamatosan emlékeztetnek minket, hogy a megmenekülés utolsó előtti pillanataiban vagyunk, és ha az aggasztó eredményű kutatásokról születő cikkek vagy a saját bőrünkön tapasztalt éghajlatváltozás nem lenne elég, most David Attenborough is ránk szól, hogy kapjuk össze magunkat.
A globális felmelegedés fogalmát mindenki ismeri, de eltérnek a vélemények és tudásszintek azt illetően, hogy pontosan mi okozza a problémát, mennyire nagy a baj és van-e még remény. A hiányos vagy egymásnak ellentmondó ismeretek tisztázására remek eszköz lehet egy dokumentumfilm, ami az ismeretterjesztés mellett kellően hatásos (rém)képekkel próbálja cselekvésre motiválni a nézőt. A klímaharc legnagyobb hollywoodi képviselője, Leonardo DiCaprio négy éve a hatalmas hírverést kapó Özönvíz előtt (Before the Flood) című dokumentumfilmjével szerette volna felrázni a világot, de ismét bebizonyosodott, hogy a filmművészet ereje korlátozott. David Attenborough hasonló hangvételű netflixes dokumentumfilmje valószínűleg ugyanúgy nem fog tömeges megmozdulásokhoz vezetni, de ettől még a „műfaj” talán legmegrázóbb alkotása – és nem is feltétlenül azért, amit állít, hanem azért, aki állítja.
David Attenborough neve gyakorlatilag egyet jelent a természetfilmek műfajával. A 93 éves természetrajongót az ötvenes években ismerte meg a BBC nézőközönsége – Zoo Quest című műsorában megannyi egzotikus állat tette először tiszteletét a képernyőn –, majd bő két évtizeddel később letette a természetfilmezés alapjait a Life on Earth miniszériával. A rákövetkező évtizedekben tovább járta a Föld különböző varázslatos helyeit, elhozva azokat a tévénézők otthonába. Milliók ismerték meg az állat- és növényvilágot Az élő bolygó, a A kék bolygó, a Bolygónk a Föld, és megannyi másik Attenborough-sorozat által, a férfi pedig a valaha élt egyik legnépszerűbb brit lett a végtelenül szerethető műsorvezetői stílusa és a természethez való tiszteletteljes hozzáállása miatt. Bár sokáig azt vallotta, hogy már önmagában a természet szépségeinek bemutatása elég ahhoz, hogy azok megőrzésére sarkallja a nézőket, az utóbbi években már ő is aktívan kampányol a globális felmelegedés megállításáért.
Az Egy élet a bolygónkon nem az első ilyen jellegű közös projektje a Netflixszel: a tavalyi Our Planet – Bolygónk csodáit Attenborough narrálta, jóval borúsabb hangnemet megütve a megszokottnál. Ezúttal úgy mutatta be a Föld változatos élővilágának szépségét, hogy közben rendre kitért arra is, mennyit romlott az adott állatfaj vagy növényzet helyzete az elmúlt évtizedekben. Míg a dokusorozathoz mindössze a hangját adta, az Egy élet a bolygónkon már a címével is jelzi, hogy Attenborough most kivételesen magát helyezte előtérbe – de nem saját életének ünneplése a cél.
A természettudós olyan kivételes helyzetben van, mint senki más a világon: a bolygó könnyebb felfedezhetőségét lehetővé tévő technológiák akkoriban kaptak szárnyra, amikor megkezdte a karrierjét, a sok évtizedes pályafutása során pedig többet látott a Földből, mint bárki más, saját szemével győződve meg az aggasztó változásokról. Az Alastair Fothergill, Jonathan Hughes és Keith Scholey rendezőtrió által készített dokumentumfilm Attenborough tanúvallomásaként hirdeti magát, de tekinthetünk rá segélykiáltásként, vagy – figyelembe véve a beszélő korát – akár végakaratként is. Attenborough ezúttal nem egy békés csimpánz mellől beszél hozzánk, és nem is távoli hangként magyaráz a természeti képek mögül: szemtől-szembe helyezi magát a kamerával, az mondanivalóját pedig köntörfalazás nélkül, a nézőt egyértelműen megszólítva adja át.
A filmet Csernobil keretezi, mint annak tökéletes mintapéldája, milyen környezeti katasztrófákhoz vezethet az emberi hiba. A párhuzam adja magát: az atomerőmű felrobbanását feldolgozó HBO-s minisorozat is elég egyértelműen utalt napjaink klímaharcára a „Mi a hazugságok ára?” üzenetével. Attenborough „tanúvallomása” egyszerű és logikus utat jár be az emberiséget megelőző tömeges kihalásoktól kezdve az evolúciót kvázi megnyerő homo sapiens térnyerésének és a jóléti társadalomnak köszönhető környezeti pusztításhoz, ami ismét a bolygó jelenlegi lakosságának leváltásával fenyeget. A szinte mindenki által ismert információk és az újszerű meglátások ideális arányban váltogatják egymást: nem unatkoznak rajta a tájékozottabb nézők és nem válik követhetetlenné a helyzetre újonnan rádöbbenők számára.
A beszélő fej hangsúlyossága ellenére így is főként természeti képekkel operál a film, amik hol gyönyörködtetnek, hol elkeserítenek. Időként lehetne hatásvadásznak is nevezni az erős érzelmek kiváltására törekvő drámai zene, pirossal kiemelt aggasztó statisztikák vagy a szenvedő állatokat mutató képsorok miatt, de valahogy nem érződik helyénvalónak ebbe belekötni, mikor ha van téma, aminek fontosságát képtelenség eltúlozni, akkor az ez. Attenborough „nem vagyok dühös, csak csalódott” stílusa szintén rásegít a lelkiismeretfurdalásra, a kamerába néző veszélyeztetett állatok montázsánál pedig kényelmetlenül kezdünk feszengeni a „vádló” tekintetektől.
Az Egy élet a bolygónkon minden eszközzel igyekszik nyomatékosítani, hogy nagy a baj, de nem az a cél, hogy a megnézése után a takaró alá bújva várjuk az elkerülhetetlen világvégét. Attenborough a film utolsó negyedórában egy javaslatcsomagot prezentál a Föld élővilágának megmentésére, melyben gyakorlati megoldásokat is felsorol a túlnépesedés visszafogásától kezdve a kevesebb húsfogyasztáson át a megújuló energiára való átállásig, mindemellett pedig összetettebb koncepciókat is felvázol, két központi fogalommal, a fenntarthatósággal és a diverzitással. A pesszimista vagy cinikus nézők valószínűleg elkönyvelik magukban, hogy Attenborough próbálkozása mit sem ér addig, amíg politikai és vállalati érdekeken múlik a klímaharc kimenetele, de ahogy erre maga a film alanya is utal a bálnavadászat visszaszorításának esete kapcsán, a széleskörű társadalmi ellenállással igenis lehet köveket mozgatni. Ő már sajnos nem valószínű, hogy megéli a pozitív változást, de láthatóan bízik abban, hogy nem leszünk kiűzve a Paradicsomból, hiszen – ahogy erre többször is rávilágít – fajunk jóléte bolygónk jólététől függ.
