A 2016-os Oscar-díjkiosztó legnagyobb meglepetése volt, hogy Leonardo DiCaprio a húsz éves kora óra folyamatosan szerzett jelöléseit végre díjra váltotta, de még nagyobb feltűnést keltett, hogy köszönőbeszédében a szokásos semmitmondó névfelsorolások helyett ország-világ előtt felhívta a figyelmet a klímaváltozásra. Ezt a merész környezeti aktivista lépést követte ugyanaz év végén megjelenő dokumentumfilmje, amely a National Geographickal közösen debütált világszerte október 30-án, egyszerre a tévécsatorna összes nemzeti adóján és YouTube-csatornáján, amelyen hónapokig ingyenesen nézhető maradt.
A film a narrátor Leonardo DiCaprio egyik legrégebbi gyerekkori emlékével kezdődik, a bölcsője fölött lógó Gyönyörök kertje Hieronymus Bosch-reprodukció bemutatásával, amely szerinte mai világunk állapotát ábrázolja, majd vetíti előre a poklot illusztráló részben: ilyenné vállhat édeni földünk, ha nem teszünk az ellen, hogy lelassítsuk az általunk okozott éghajlatváltozás mértékét. Ez a meglepő, személyes kezdés teszi egyedivé a dokumentumfilmet, s kíséri végig azt, előrejelezve hogy ez nem egy száraz, mesélős, magyarázó szakmai mű lesz, hanem DiCaprio szubjektív utazása az Északi sarktól Indián át a Vatikánig, felmutatva a globális felmelegedés már érezhető hatását, s megoldási kísérleteket keresve ennek a csökkentésére.
A roadtripszerű narratíva két könnyen elkülöníthető részből áll: „házigazdánkkal” együtt elsőként olyan földrajzi helyeket látogatunk meg, amelyek – legyenek bármilyen különbözőek is minden más téren – már intő példaként nagyban érzik a fosszilis üzemanyagok égetése által kiváltott szélsőséges éghajlat hatását mindennapjaikban (elárasztott termések Indiában, belélegezhetetlen levegő Kínában, süllyedő szigetek a Csendes-óceánon stb.). S mikor a gyanútlan néző már a kétségbeesés szélén áll a gyönyörűen fényképezett, drámaian megrajzolt pusztítás láttán, jön a második rész, amelyben azokat a tudományos és technikai vívmányokat ismerjük meg, amellyel mindez megakadályozható lenne (a marhahús fogyasztásának csökkentése, Elon Musk tiszta energiát gyátró gigagyára, a Párizsi Konferencia ígéretei stb.). A meggyőzés ugyancsak két szinten működik: a National Geography-szerű felvételek mit sem érnének értő magyarázat nélkül. Ezen a téren – noha egy adott ponton belátást nyerünk DiCaprio hosszú időre visszamenő környezeti aktivista múltjára – magát az indoklást a profikra bízza: minden helyszínt egy helyi aktivista, szakember szemével látunk, ahol „idegenvezető” sztárunk visszahúzódik a riporter, a megfigyelő szerepébe.
S ha már a szerepeknél tartunk, érdemes elidőzni DiCaprio sokrétű kapcsolatánál a filmmel: nem csupán egy Attenborough-szerű narrátor, aki csak felolvassa a szövegkönyvet, hanem sokkal intimebb, sebezhetőbb módon tárulkozik fel előttünk, kezdve a média által kigúnyoló archív felvételekkel, s zárva a film utóéletében megvádolt kétszínűséggel. Ugyanakkor producerként nem csak a pénzét adja hozzá, hanem az arcát is: kibújik a színfalak mögül, s celeb voltának minden előnyével, erejével beáll a tények mögé, hogy ezzel hívja fel a figyelmet a klímaváltozásra. Egy olyan kultúrában, amelyben ez jobbára lényegtelen, de néhol akár tagadott információként van jelen.
Van viszont egy harmadik része a filmnek, ami pont Leonardo DiCaprio híresség voltához kapcsolódik elválaszthatatlanul, ő ugyanis nem elégszik meg azzal, hogy beveti minden befolyását, kiaknázza színészi imidzsét, hanem kihasználva kultúránk hírnév iránti hódolatát, szinte lever a lábunkról a hatalmas mennyiségű híresség igenlő felvételeivel, akikre bizonyára mindenki ráismer globális falunk lakói közül. Elvégre ha nekik nem hisszük el, akkor kinek. De sajnos ez az a rész, amely a legkevésbé sikerült: átlépi a dokumentumfilm tisztasága és a propagandafilm kétes értéke közti amúgy is vékonyka határt. A világvezetők (John Kerry, Barack Obama, Ferenc pápa stb.) nagyon fotogének ugyan, és jól hangzó kliséket képesek mondani összefogásról, változásról, de sajnos a tevékenységük – még ha önhibáikon kívül is – ebben ki is merül. A keserűen pesszimista szakemberek és indokolatlanul optimista politikusok egymást váltogató képei az egységes narratíva, de a művészi integritás kárára is mennek, s úgy érezzük, többet kaptunk volna, ha az olvadó jéghegyek, égő esőerdők és a leginkább érintett harmadik világbeli szegénység nyomorúságánál maradtunk volna e helyett a PR-tour de force helyett. De ne feledjük a kontextust: ez a film nem egy iskolai bemutatófilm a klímaváltozásról: nincs szükségünk még egy magyarázó, illusztráló filmre a témában. A tények egyértelműek, a konszenzus megvan: a klímaváltozás itt van. Ez a film DiCaprio sztárságát és más ismert személyiségek nimbuszát használja fel arra, hogy a klímaváltozást legitimizálja, s fontosságát hangsúlyozza, s ha ez visszásnak tetszik, akkor gondoljunk bele abba, milyen visszás helyzet kellett ahhoz, hogy mindezt kikövetelje.
Nem ez az első környezetvédelmi dokumentumfilm, amelyet Leonardo DiCaprio producerként és szereplőként is támogatott, de mindenképp ez a legmonumentálisabb. A bejárt helyszínek, a megszólaltatott több tucat szakértő, az elsöprő mennyiségű adat, a bejátszott archív felvételek, a kitárulkozó személyesség, valamint a felhasznált befolyás mértéke bárki eddig kételkedő számára kétségtelen bizonyítékot nyújt: a fosszilis üzemanyagok égetése során az atmoszférába jutó üvegházgázak jóvátehetetlenül módosították bolygónk éghajlatát, s ha ezt nem fékezzük meg, környezeti katasztrófával találjuk magunkat szemben a nagyon is közeli jövőben. Az özönvíz előtt viszont nemcsak, sőt főleg nem azt mutatja be, hogy egyénenként hogyan csökkenthetjük a szénlábnyomunkat, hanem politikai cselekvést sürget: nagyfokú változást csupán a hatóságok közbenjárásával lehet elérni, arra pedig csak akkor kerülhet sor, ha az állampolgárok – mi mindannyian – kiköveteljük ezt megválasztott vezetőinktől. Lehetőleg még az özönvíz előtt.
