Az új ausztrál filmgyártás – amely, valljuk be, nálunkfelé nem túlzottan ismert – képes meglepetéseket okozni, ezt bizonyítja a TIFF idei kiadása is, amelynek Ausztrália volt az egyik díszvendége. Az orvvadász azon független ausztrál produkciók közé tartozik, amelyek versenyképesek lehetnek a mozikat uraló hollywoodi filmdömpinggel szemben is.
Mindenki azzal főz, amije van. Az ausztrálok például gyönyörű, embernemlátta tájakkal, amelyek láttán a mozinéző imígyen sóhajt fel: „már csak ezért is megérte beülni erre a filmre!”, és megfogadja, hogy ha addig él is, egyszer ellátogat a nevezett kontinensre. Az orvvadászra azonban nemcsak ezért éri meg beülni. Ott van még Willem Dafoe is, hogy az elején kezdjük. Martin Davidnek hívják, és zsoldos, igazi profi, aki titokzatos megrendelőktől fogad el titokzatos felkéréseket; nem kérdezősködik sokat, csak megy és végzi a dolgát, miközben lelki egyensúlyát klasszikus zene hallgatásával biztosítja. Hallgatag és rezzenéstelen, barázdált arcú, zárkózott fickó, aki csakis egyedül hajlandó dolgozni – ahogy azt a „magányos bérgyilkos” szubzsáner-toposzának hagyományai megkívánják.
A „bérgyilkos” kifejezés persze nem a legmegfelelőbb: Martint egy – természetesen titokzatos – katonai biotechnológiai cég béreli fel, és nem emberre kell vadásznia, hanem egy jóval ritkább faj talán utolsó, talán nem is létező példányára. Újabb ausztrál mítosszal állunk szemben: a tasmán tigris, tudományosabb nevén erszényesfarkas több mint fél évszázada valószínűleg kihalt még a múlt század harmincas éveiben. Legendája viszont továbbra is él, többször véltek a nyomaira bukkanni Tasmania erdős-sziklás vidékein – különlegességét éppen az a remény adja, hogy az embernek, féktelen természetpusztító igyekezetében, talán mégsem sikerült győzelmet aratnia fölötte. Innen a film többféle (műfaji) irányt vehetne: lehetne belőle nyomozáscentrikus ökothriller, akciódús őserdei Indiana Jones-történet vagy – ami rosszabb az előzőeknél – dokumentarista környezettudatos propagandamunka. Daniel Nettheim rendező azonban – akinek, megjegyzendő, ez az első nagyjátékfilmje, korábban a televíziós szakmában dolgozott – nem sétál bele egyik (stílusosan szólva:) csapdába sem; bár mindezekből hasznosít egy kicsit, a hangsúlyokat rendre máshová teszi.
Martin, az orvvadászatra vállalkozó zsoldos egyetemi kutatónak álcázza magát, így érkezik a tasmán vadonba, és egy Isten háta mögötti tanyán száll meg, ahol elég zűrös családi viszonyok uralkodnak: a környezetvédő apa furcsa körülmények közt tűnt el a hegyekben, az idegileg megroppant anya permanens gyógyszeres kómában fekszik, a két tündéri gyermeket – egy kislányt és egy kisfiút – a „szomszéd” férfiú segíti a túlélésben. Komolyzenerajongó orvvadászunk rögvest belecsöppen a fakitermelésből élő helyiek és a poszthippi zöldek konfliktusába – ismerős alaphelyzet, tisztára mintha Verespatakon lennénk, bár a helyszín inkább a Hargitát juttatja eszünkbe. A helyszín, a tasmán táj maga is „szereplőjévé” válik a történetnek, önállóan lélegző, kifürkészhetetlen entitássá, amelyet – a sorozatos kudarcok dacára – újra és újra megpróbál megismerni és átlátni az ember (esetünkben hősünk). Robert Humphreys operatőr lélegzetelállító nagytotáljai egyszerre fenségesnek és idegennek mutatják a tasmán természetet, olyan világnak, amely mágneses módon magához vonzza a messziről érkezőt – így lehetünk tanúi egy különös szerepcserének: annak, ahogyan Martin lassan, nagyon lasson üldözőből üldözötté válik. Képletesen szólva, már nem ő vadászik az utolsó tasmán tigrisre, hanem az vadászik őrá.
Az átalakulás majdhogynem észrevétlenül és némán megy végbe: a marcona, szenvtelen zsoldosfigura lassan megtalálja a helyét az időközben – nagyrészt az ő megjelenésének köszönhetően – helyreállt életrendű család körében, eladdig ismeretlen érzésekkel és életforma-lehetőségekkel szembesül a Frances O’Connor alakította erdei fiatalasszony és gyermekei mellett. Daniel Nettheim filmje ezt a jellemfejlődési folyamatot bontja ki megindítóan, csak annyi pátosszal, amennyit a téma feltétlenül megkövetel. És bár a „milyen hülye az ember, amiért pusztítja a környezetét” narratíva hívei is megkapják jelzésszerűen, ami jár nekik, no meg a melodrámai finálé is megfelelőképp Hollywood-kompatibilis, Az orvvadász folyton kicsúszik a műfaji és ideológiai keretekből, és nem válik banális tanmesévé.
A végére pedig mi magunk is kezdjük sejteni, hol lakozik valójában az a megfoghatatlan, fantasztikus, utolsó tasmán tigris.
