Fele lejárt, fele még hátravan: ausztrál tájképekkel, felkavaró színekkel és hangokkal, zavaros családi viszonyokkal és egy különleges, alvó szépséggel zsong tovább Kolozsváron a TIFF.
Brendan Fletcher: Mad Bastards, ausztrál, 2011, 94 perc
[Fókusz: Ausztrália] Van az ausztráliai aborigin kultúrában egy érdekes hagyomány, a walkabout jelensége, ami a felnőtté válás egyfajta szent útját jelenti (Nicholas Roeg készített róla egy gyönyörű filmet vagy negyven évvel ezelőtt). Hasonló érési, megtisztulási utazáson vesz részt a film két főszereplője is, TJ és fia, rég nem látott fia, Bullet. Mindketten ellenőrizhetetlen természetükkel, a bennük levő állattal próbálnak elbánni. Mindnyájan ismerünk vagy ismertünk hozzájuk hasonló, sodródó, erőszakos figurákat, „mad bastradokat”: az apa impresszív fizikuma ellenére (vagy inkább pont azért) a tipikus bajkeverő, aki mindig egy verekedés kellős közepén találja magát, fia pedig látszólag nagyon hamar ugyanoda „fejlődik”: szeret Molotov-koktélokkal gyújtogatni, ezért fiatalkorúak börtöne helyett rövid, de kemény túlélőtúrára küldik. TJ elhatározza, hogy felkeresi porontyát, így a film apa és fia megjavulásának, egymásra találásának kicsit spirituális, kicsit giccses, kicsit hézagos története: párhuzamosan futtatott útjaik a végén egymásba bogozódnak, s nem véletlen, hogy mindketten találkoznak egy-egy bölcsességet hordozó őslakossal.
A karakterek és a sztori terén sok újdonságot nem hozó ausztrál filmet mindazonáltal mégis megéri megnézni: egy másfél órás Kodak-reklámnak is elmenne, minden kockája a filmnyersanyag dicsőségéről regél, a kamera folyamatosan gyönyörű tájakon kalandozik, bepillantást engedve egy olyan kultúrába, amely sokkal többet és többször érintkezik a természettel, mint a mi eliparosodott Európánk. A film másik vonzereje a felvonultatott amatőr szereplők minősége: cserzett arcukról csak a film végére bevágott, civilben elmondott dokumentumrészletekből derül ki, hogy ezeket a történeteket tényleg megélték, sőt, a film is az ő sztorijaikból építkezik, így a filmnek nemcsak szereplői, hanem nélkülözhetetlen sarokkövei. Az elsőfilmes rendező Sundance-t is megjárt filmje képileg erős, dramaturgiailag gyengébb próbálkozás: nem kihagyhatatlan, de élvezetes utazás. „Megnyugtatja” a nézőt: Ausztráliának is van feloldanivaló belső feszültsége elég. (jbn)
Még vetítik: június 8., péntek, Arta / Művész mozi, 22.00 (Bastarzi furioși).
Jean-Marc Vallée: Café de flore, 2011, kanadai–francia, 120 perc
[Szupernóva] Két párhuzamos világ, két történet a világ legerősebb érzelméről. A férfi fiatalkori szerelmét, gyermekeinek anyját hagyta ott ifjú barátnőjéért, aki végre kiteljesíti az életét, megkoronázza sikeres életútját. A kisfiúnak nincs más, csak az édesanyja, aki viszont életét áldozza azért, hogy fogyatékos gyermekének legyen egyáltalán. Nem az önfeláldozás nagyszerű, de egyszeri gesztusával, hanem a lemondás és cselekvés mindennapi ismétlésével.
A Café de flore felkavaró film, tele színnel és hanggal. A szeretet és a szerelem nyújtotta boldogság képei váltogatják egymást az elvesztésével járó határtalan kétségbeesés vizuális és auditív megjelenítésével. Ahogy ugyanis már Shakespeare is tudta („if music be the food of love, play on”, Vízkereszt, vagy amit akartok), a zene és az érzelmek elválaszthatatlanul összefonódnak, e filmben több szálon is: a főszereplő hivatása szerint DJ, ezért reflexióit sokszor zeneművekkel példázza, a házaspár fiatalkorát és közös gyermekük jelenét szintén meghatározták az együtt hallgatott dallamok, amit leányuk úgy használ ki, hogy apja lelkiismeret-furdalását igyekszik felkelteni a régi szép idők zenéivel; végezetül pedig a címadó dal hozza létre a kapcsolatot és az átmenetet a két különböző világ között.
Gyönyörű képek, hangos zene és erős érzelmek. Kell-e ennél több egy megható moziélményhez? A forgatókönyvíró és rendező Jean-Marc Vallée sajnos úgy gondolta, igen, és egy paranormális szállal is csavart egyet a cselekményen. A sok párhuzamos montázs, a rengeteg előre- és hátraugrálás időben, térben és a két történet között, a szaggatott, rapszodikus szerkesztésmód így viszont túlságosan összezavarja a nézőt. Mindkét történet önmagában érdekes, az összekötő misztikus szál ellenben már túl sok. A hangalámondás ugyan segít kiaknázni a sztori utolsó csepp drámaiságát is, az egységes kép a végén mégsem áll össze. Ha a film csak felvetette volna a problémát, anélkül, hogy ráerőszakolt volna egy legkevésbé sem plauzibilis, és sokak számára a hihetetlen magyarázatot, akkor sokkal többet adott volna a nézőnek, akit még hetek múltán is kísértettek volna a szerelem hatalmának látványos képei és titokzatos kérdései. Ennek ellenére érdemes megnézni, óda a szerelem örökérvényűségéről, időn és viszonzáson átívelő erejéről. (bb)
Még vetítik: jún. 9., szombat, Odeon Cineplex, 23:00.
Guy Édoin: Marécages / Wetlands, 2011, kanadai, 111 perc
[Verseny] Ültem és nemigen értettem a címben szereplő mocsarat, mivel sem szó, sem kép nem esett többé lápról, miután rögtön a legelején a pucér főhősnő faarccal átgázolt egy nádason.
A válság Quebecben is tönkrevágta a gazdálkodók életét. Ráadásul az aszály is beállt, de a Santerre családot valami egyéb, csendesen emésztő gyötrelem kínozza. A kezdőjelenet sem narratív, sem formai szempontból nem kapcsolható a továbbiakhoz, ám a játékidő végével felismerjük az első látásra céltalannak tűnő képi metaforát: reményteli életéből Marie egy kusza és fájdalmas időszakon át a teljes bizonytalanságba érkezik, és mindezt egyetlen nyár alatt. Pár hónapos életszegletének három szakaszát egy-egy férfi határozza meg: férje szerelme biztonságot nyújt, lelki válságot és gyötrelmet a fia okoz, egészen más jellegű fájdalmat az udvarlója.
Az elsőfilmes kanadai Guy Édoin családi drámát írt és rendezett, rábízva történetét a végtelenül hullámzó quebeci tájra, egy tragédiára, a választások elé állított családanyára, feszült, nemiségét éppen felfedező kamaszfiára, valamint egy tiltott gyümölcsöket osztogató, erőszakos kalandorra, és hármuk konfliktusaira. A történetvezetést biztos kézzel vezérlő Édoin hőseit kezdetben a marhatenyésztés napi teendői között ábrázolja a feszültség gondosan kimért adagolásával, majd teljesen váratlanul – kezdőre egyáltalán nem jellemző hozzáértéssel – egy precízen megkoreografált fordulattal átrántja életüket a családi féltés egy másik dimenziójába, és újabb elemekkel cifrázza, nagyszerű tempóban. Mindehhez, a gyeplőt meg-megrántva, részletgazdag marhaellést, meztelenkedést, leszbikus nagymamát, sztriptíztáncot, nemi erőszakot vegyít, s a közel két órás játékidőt a nagyokra emlékeztető jártassággal húzza feszesre. A lassú történet némely szakasza unalmat váltott volna ki más kezében, és a legkevésbé sem számítottam arra, hogy a hirtelenül, de korántsem izgalmak nélkül véget érő játékfilmhez mindjárt a moziból való távozásomkor újra kedvet kapok. (fsz)
Még vetítik: június 6., szerda, Victoria / Győzelem mozi, 20:00; június 10., vasárnap, Odeon Cineplex, 22:45.
Julia Leigh: Sleeping Beauty, 2011, ausztrál, 101 perc
[Fókusz: Ausztrália] Julia Leigh első és egyetlen játékfilmje fantasztikus. Az alvó szépség balladája az idei filmfesztivál egyik rejtett kincse, ami egy jó rendezéshez méltóan válogatja meg magának a saját közönségét.
Valami különleges fogalmazódik meg a tavaly Cannes-ban is versenyző műalkotás 100 perce alatt. 100 olyan percről van itt szó, ami a mélyen alvó szépség fokozatos ébredését gyönyörű ritmusban festi egy ausztrál világváros zajaira. Lucy nonkonformizmusa szakítás a hagyományos városi idillel, amelyben minden reggel mosolyogva kellett volna végigjegyzetelni az egyetemen hallottakat. A már forgatókönyvben egyedien megfogalmazott, majd kifogástalanul szerepeltetett főhősnő otthontalanságát szexuális és lelki kitörései engedik ellenpontozni. Törékenységét különleges vonzereje és bátorsága hatványozza, míg egy álomszerű ébrenlétben kíséri végig a felső tízezrek deviánsan ünnepélyes vágyait.
Julia Leigh rendezői teljhatalma organikusan nőtt a filmből kiérezhető forgatókönyvre. A cselekmény sosem moralizál, de annál erősebb, hiszen csak önmaga margójára írt megjegyzés, miszerint a világ tökéletesen működő torz biztonságát csakis egy romló virágon, azaz egy alvó szépségen keresztül ismerhetjük meg. Lucy csendes megalkuvásai viszont nem tarthatnak örökké, és ebből megébredni nem volt könnyű, még a közönségnek sem. Valószínű ezért is osztályozták többen egy csillaggal a filmet. Minannyiuknak ajánlom ezen alkalmat kihasználva a Dirch című filmet. Azon biztos nem lesz, amitől elundorodni.
Julia Leigh munkája számomra a zajjal robbanó törékeny csend megfilmesítését jelenti, ami jóval nehezebb feladat, mint a vetítés után kapott szórólapon bekeretezni az egy csillagot. Aki továbbra is kíváncsi, annak jelezném, hogy ha a fesztivál alatt egy olyan filmet akar nézni (az Űrodüsszeián kívül), ami teljes mértékben egy rendező hatalmát, egyedi látásmódját, szigorú ritmusát, és izgalmas történetét kívánja prezentálni, akkor vásároljon jegyet magának a nyolcadikai vetítésre. (ij)
Még vetítik: június 8., péntek, Odeon Cineplex, 23:00 (Frumoasa adormită)
