Ki nem épített gyerekkorában bútordarabokból, párnákból, kartondobozokból bevehetetlen várat, erődöt, avagy bunkert? Beléphetett-e ezekbe a dicsőséges építményekbe a papírcsákós hűbérúr felmenője? Ha csak nem tudta a titkos jelszót, semmiképp. Ezek a hevenyészett komplexumok ugyanis – a fantázia megsétáltatásán túl – pontosan azért húzattak fel, hogy a gyerekek izolálják zsírkrétával felskiccelt világukat a kortársak, de legfőképpen a szülők, a felnőttek uradalmával szemben. Később pedig dolguk végeztével – de még hadúri szellemben – e csemeték a sajátkészítésű köpenyt, a fakardot, a műanyag géppuskát eldobva rohantak a délutáni kakaó irányába.

Ahogyan ezek a ma még remélhetőleg nem ideál-tipikus gyerekek, úgy a Funny or Die csapatát erősítő Jordan Vogt-Roberts rendező és Chris Galletta forgatókönyvíró tizenévesei is csupán anyu-apu kicsi kincsei. Az önként vállalt szeparáltság által azonban ezek a szüleik szemében még éretlen, útjukat botladozva kereső fiatalok azonban képesek lehetnek meghatározni saját felnőtté válásukat. Vogt-Roberts és Galletta három tizenöt év körüli sráca pedig pontosan ezt teszi. Bemutatnak a feljebbvalóiknak, áthajtanak a tök üres szembe-sávba, titokban kivonulnak a természetbe és felverik saját férfi-fellegvárukat. Huckleberry Finn halovány emléke kíséri őket, amint az autópályától semennyire fekvő lenyűgöző rengetegben kalandoznak. Kardjuk ugyan van, képzelt csatákat is vívnak egymással, de Vogt-Roberts – hála a magasságosnak – nem tér be a mágikus realizmus útvesztőibe. Felszabadult, nyugalmat árasztó epizodikus jelenetekben és kifejezetten poétikus vágóképekben jelenik meg vizualizációktól, álom- és tudatképektől mentesen egyfajta nosztalgikus képzelet. Amellett, hogy A nyár királyai a felnőtté válás iránti vágyat tökéletesen mutatja be, ez a Wes Andersont idéző nosztalgia  képes árnyalni a fiatalok motivációját. A kérdéses minőségű vadászattal-gyűjtögetéssel kísért férfivá érés ugyanis láthatóan párhuzamos az árnyékharcos és bolondozó gyermeki múltidézéssel. Néznek előre is, hátra is. Mintha e két folyamat egyszerre szabadulna fel bennük a szülői felügyelet, az idegtépő családi mókuskerék hiányában.

Az erdő és a ház metaforikus kontextusa nem Thoreau eszképizmusának helye – ahogy azt a film körül kialakult zsebpolémia próbálja bizonygatni – ugyanis a srácok nem a civilizáció elől keresnek menedéket. Vogt-Roberts nem beszél a természet pusztulásáról, civilizációs ellenségről, se fához láncolt zöldmaszlagról. Menekvésük egyedüli oka a szülői ház tájékán keresendő. A Nick Robinson által nagyszerűen megformált Joe Toy nem bírja tovább a megözvegyült, megkeseredett édesapja (Nick Offerman) által rálógatott rabláncokat. Mellette legjobb barátja, Patrick (Gabriel Basso) az agyonvédelmezett nyárspolgár-szülői buroktól sík ideg. Vogt-Roberts pedig fergeteges humorral, könnyed iróniával, és – ami a lényeg – őszinte spiritusszal ábrázolja azt a pszichikai terrort, amit e páros köteles eltűrni. A hozzájuk verődő hátborzongatóan furcsa Biaggio (Moises Arias) kivételével Joe és Patrick egyrészt tehát szüleik elől menekülnek, akik szülőnek nem rosszak, csak éppen az általuk kisgyerekként kezelt tizenévesek szemszögéből nézve baromira idegesítőek. Másrészt pedig nem akarnak olyanokká válni, mint ők.

Patrick „bárhol szívesebben van, mint a szülei közelében”. Joe pedig azt a keserves, magányos, és savanyú életet akarja elkerülni, amit apja képvisel. Épp ezért torokszorító a film végén egyfajta csúcspontként beiktatott montázs, melyben úgy tűnik, mintha apa és fia sorsa egymásba mosódna. A ház az erdő közepén tehát – Rousseau után szabadon – a felnőttség és a gyermekség közti választás helyszíne. Vogt-Roberts és Galletta filmjének pedig hatalmas erénye, hogy főszereplőinek döntését nem kétpólusú helyzetként mutatja be. A felnőtté váláshoz nem elég egy kalyiba összekalapácsolása, az önellátás önhazugsága. A férfivá éréshez mindezen kalandokon túl a közbetorkolló járulékos károk vezetnek: a szerelem és a barátság viszontagságai, melyet mindketten megtapasztalnak. Vogt-Roberts pedig gesztusértékű mozgásirányokkal, tartalmas pillantásokkal finoman jelzi, hogy mindez csupán csak egy lépés az áhított felnövés irányába.

A nyár királyai természetesen nem hibátlan film. A tematikai fókusz néha – főként a film közepétől – kicsúszik Vogt-Roberts ujjai közül. Ugyanakkor a főszereplők menekülése a férfilétbe a közbeiktatott tankönyvszagú szerelmi háromszög ellenére csak kicsiket döcögve fordul át a felnőtté válás áldásos elodázásába. Továbbá Vogt-Roberts és Galletta a szereplők s a mellékszereplők kialakításában is következetlenek. Joe és Patrick karakterei minden porcikájukban kézzelfoghatóak, míg Biaggio – annak ellenére, hogy elképesztően vicces – karikatúraszerű marad. Ugyanez mondható el a szülőkről is. Nick Offerman élete alakítását nyújtja a megtört, végtelenül szomorú idősebbik Toy képében. Megan Mullaly és Marc Evan Jackson ugyanakkor hozzá képest csupán rajzfilmfigurák – annak viszont kitűnőek.

Mindettől azonban el kell tekinteni. Ezek semmiségek. Az a szív, ami mögötte dobog, könnyedén feledteti elsőfilmes gyermekbetegségeit. A nyár királyainak kivételes lelke van, és bámulatosan szimpatikus kisugárzása.