Lagymatag hangulatképekkel indít Radu Potcoava új filmje, aztán a vidéki és nagyvárosi fiatalélet különbségeinek kiélezésével reményt ad a nézőnek egy jó filmre, hogy az utolsó félóra messzemenően eltúlzott konfliktusával végül feldühítse.
Cernavodă 1999-ben: kockás ing, galléros rövidujjú blúzok, lassan romokká aszalódott régi, kommunista betontömbök, recsegő-ropogó pléh autóbuszok – ilyen hangulatképekkel indít a Vara s-a sfârșit (Véget ért a nyár), ami nem is lenne rossz megoldás, hiszen érdemes visszatekinteni a múlt század végére és látni, hogy leginkább csak a felszín változott azóta Romániában. A film egyik problémája azonban az, hogy erőteljes hangsúlyt fektet a kilencvenesek pöttyös poharú, Frutti Fresh-es atmoszférájára, de csak kelletlen köretként, néhol a játékidő nyújtására használja.
A cselekmények középpontjában egy okos, precíz szülői szigor alatt erősen jól neveltre bodrosodott szőke fiúcska, Mircea áll, akit különösképpen érdekel a hamarosan bekövetkező napfogyatkozás tudományos háttere. Rövidesen betölti a tizennegyedik életévét, de előtte a csendes, kommunizmus alatt szárazra aszalódott városkába berobban egy nagyvárosi vagány, egyenesen Bukarestből. A Mirceánál egy-két évvel idősebb, hosszú hajú, tökig leeresztett gatyájú, Chicago Bulls-sapkás Alex hobbi akrobata-bringás és lázadó román rapet hallgat kazettás walkmanről. A bukaresti pedig igyekszik tipikus tinédzser-zűrzavarral megmutatni a csendes, illemtudó és szófogadó vidékinek, hogy hogyan is kellene viselkednie egy modern, vérbeli fiatalnak. Mégis, a legkevésbé elítélhető karakter az éppen Alexé, akire negatív köntöst erőltetnek a készítők – a felelőtlenség és esztelen gyerekesség példája pedig éppen a mintagyereknek gondolt Mircea lesz, úgy, hogy ezt még maga a rendező se veszi észre, így a nehezen körvonalazódó karaktertek meg is fojtják az irántuk érzett empátiát.
Alex szülei ugyanis elváltak, apja Olaszországban fusizik, nagynénje tekintett rá néha ellenőrizni, hogy van-e pénze és ennivalója. Apja megígérte, hogy majd a fiú Konstanca megyei nagyanyjánál találkoznak, és onnan mennek egy közös tengeri nyaralásra, de az emigrált melós mellőzte betartani a szavát. Mirceát szeretik a szülei, de elvárják, hogy mindig óramű pontossággal hazaérjen, hogy felnőtt nélkül ne fürödjön a Dunában, és este tízkor már húzza a csendest: a jól fésült gyerek mindig meleg ebédet és többnyire rendszeres törődést kap. A szabad életű Alexet nem köti, csak irritálja a dirigálós kontroll, viszont hiányzik számára a szülői szeretet és gondoskodás, míg Mircea minden földi jó mellett szabadulna a pedáns fegyelem keltette nyomástól. Ez lenne az a téma, amire alapozva Potcoava egy nemzetközi nívójú üzenetet fogalmazhatott volna meg filmjével, de a két gyerekpszichológiai szemlélet ütköztetése után le is csapja ennek lehetőségét, és semmit nem kezd a téma további kibontakoztatásával. Ehelyett egy túldramatizált tini-horrorra emlékeztető bosszantó csúcspontot kapunk, amin a zárójelenet nyitva hagyása csak tovább ront.
Spoilerek nélkül nehéz érthetően példázni a rendező túlkapását, de azért megpróbálom: Alex elhatározza, hogy új barátjával eljátsszák saját elrablását, és levélben váltságdíj formájában kicsalják a pénzt az édesapától a tengeri nyaralásra. Bár a veszélyes ötlet kiagyalója a bukaresti suhanc, Alex élete végül mégis Mircea gyerekes bátortalansága miatt kerül veszélybe, ugyanis nem mer szólni sem szüleinek, sem a rendőrségnek egy romos ház pincéjében ragadt haverjáról. A kamasz félelemmel teli szótlanságáért okolhatjuk a szigorú szülőket és a bizalmatlan, bennfentesség nélküli szülő-gyerek kommunikációhiányt – legalább is ezt próbálja a film utolsó negyedórájában önmagába belemagyarázni, előnytelenül felnagyítva a helyzetet. Mircea szülei ugyanis szigorúak, de nem erőszakosak és engedetlenek, nem gyakorolnak brutálisan elnyomó hatalmat a gyermek felett, a játékidő alatt is egyszer pofozza meg édesapja – látható bűntudattal –, és azt is csak azután, miután kiderül fia ostobasága, így érthetetlen, hogy miért nem vallotta be a szerencsétlen helyzetet időben. Bármelyik nézőnek rögtön feltűnik, hogy nincs olyan épelméjű siheder, amelyik dorgálástól vagy hajcibálástól való rettegés miatt hagyná éhen-szomjan pusztulni a barátját. Bár biztos választ nem kapunk arra, hogy valóban meghal a fiú, akit még a nagyanyja sem keres, ugyanakkor az már egyenesen science-fiction, hogy jóformán befalazzanak egy embert egy régi pincelyukba, hiszen az még felpöckölt szájjal is tud nyivogva jelezni az ottlétéről.
Bár ezúttal gyerekeké a főszerep, a mellékszerepekben láthatóan unják magukat Ofelia Popii-ék, a két hirtelen barátot alakító Dan Hurduc és Nicholas Bohor azonban kivételesen megnyerő és tehetséges, őszintén játszó gyerekszínészek. Az operatőri munka lagymatag, unott, csak néha kap el egy-egy szép plánt.
Az utolsó jelenetek az érdektelen, napfogyatkozás jelenségével elfoglalt rendőrséggel és az őszintén, nyíltan kommunikálni képtelen apafigurával még beerőszakolnak a film végére némi elkapkodott romániai hétköznapi valóságot, de ennél mélyebb üzenet nincs. Talán egy nyeszlett tanleckének szánták a siheder gyerekeknek, akik a fölöslegesen hosszúra nyújtott sétálós, töprengős snittek láttán az első félóra után egyébként is kisunnyognának a moziteremből.
