A Csábító leckéknek nem sikerül erotikus thrillerből szofisztikált provokációvá fejlődnie, minden magasirodalmi idézet ellenére ponyva marad.
Jenna Ortega a Wednesdayből megtartott passzivitásával és fenyegető tekintetével ezúttal egy Tennesse-beli elhagyatott birtokon él, valahol egy titokzatos erdő közepén, gazdag szülei nélkül, akik bár nem haltak meg, de úgy tesznek, mintha lányuk nem létezne. Eseménytelen életéből csak az írásban talál kiutat, a kisváros határait még soha el sem hagyta – tisztára egy gótikus történet szánalmas alaphelyzete, ahogy ezt a szereplő meg is fogalmazza már azonnal a film kezdetén. Csakhogy minden reflektálás ellenére Jade Halley Bartlett bölcsészparódiája tényleg éppen ezzé válik: a romantikus (kísértet)történetek ismert helyzeteit újra bejáró tiltott kapcsolati drámává.
Az ébredező viszony másik oldalán az iskola népszerű irodalomtanárja, Jonathan Miller (Martin Freeman) van, aki írói pályájának kudarcától eleve labilis és könnyen kihasználható, a lányra pedig azonnal felfigyel, miután megtudja, hogy az az összes háziolvasmányt elolvasta – léteznek még egyáltalán olyanok, akik olvasnak? Felfedezve Cairo Sweet nem mindennapi tehetségét és érzékenységét, Miller különleges bánásmódban részesíti a diákot. Annak merész választása azonban az egyik stílusgyakorlat során veszélyes terepre tereli a flörtjüket.
A Csábító leckék rizikós témát választ: itthon talán most még inkább érezhettük, hogy a tanár-diák viszonyok megítéléséhez milyen megosztó módon viszonyul egy közösség, s hogy a közvélemény áldozathibáztató hajlama mennyire nem mozdítja elő a probléma megoldását. Bartlettnek viszont sikerül nem leegyszerűsítenie a tárgyat, s igazán releváns kérdéseket fogalmaz meg arról, hogy hol is vannak pontosan a határok a tanár és diák közötti kapcsolatban. Bár Ortega karakterét femme fatale-lá faragja, ez a kísértetszerű pókasszony (ami itt nem annyira lírai metafora, mint a filmben expliciten ki is mondott, vagy egy-két félreérthetetlen szuperközeli által egyértelművé tett hasonlat) azonban nem egyszerűen jól kiszámított csapdába csalja a tanár urat, önmaga is saját csapdájába esik. A rendező-író eredetileg a lányt képzelte el egyértelmű megrontónak, a pedofília vádjával való visszaélés pedig még most is ráfogható, Cairo azonban ugyanúgy egy fiatal tinédzser marad, aki talán nem ezen az úton indulna el, ha másképpen viszonyulnának hozzá. Erre pedig Millernek is rá kell jönnie, még ha túl későn is.
A probléma azáltal lesz igazán összetett és megfoghatatlan, hogy közeledésük intellektuális, közvetett, mindössze a fikción keresztül kapcsolódnak és érintik meg egymást. Hogy lehet akkor rámutatni, hogy ki volt a hibás vagy ki kezdte, amikor a fizikai valóságban mindez nyomtalanul történt? Ugyanakkor kapcsolatuk emiatt nem veszít komolyságából, sőt, ez esetben éppen két olyan szereplő találkozik, akik talán többre is értékelik a képzeletbeli dimenziókat. Cairo még életében nem érzett igazán bármit valaki iránt, az életet csak az irodalmi művekből ismeri, Miller pedig egy olyan különös rendellenességben szenved, hogy egyszeri olvasás után is betűre pontosan vissza tud idézni szövegeket. A szereplők tehát a valóság és fikció határán lebegnek, egy illuzórikus térben, ahol viszonyuk éppen annyira tűnik következmények nélkül beteljesíthetőnek, mint amennyire végzetes is lehet egymásra nézve.
Bartlett pedig nem csak a szereplők lexikális tudásával szeretne felvágni, a film különböző jeleneteiben a legkülönfélébb irodalmi szövegek beidézésével próbál a néző számára is intermediális élményként szolgálni. Csakhogy a legnagyobb érzelmekről tett költői hitvallások is kiüresedett túlzásokként hatnak, ha nem a megfelelő környezetben hangzanak el. S míg Cairót látványosan lenyűgözik a versíró körön hallott ismeretlen szövegbetétek, mi inkább csak grimaszkodunk rájuk a nézőtéren – a tartalmi mélység elveszítésével pedig inkább perverziók kielégítésére alkalmas szövegekké válnak ezek a passzusok. Amit kiváltképp azután érezhetünk, miután megtudjuk, hogy mi Miller feleségének szokatlan fétise: elvárja, hogy szeretkezés közben férje pontosan idézzen különféle érzelmileg túlfűtött szövegekből.
A Csábító leckék pedig ugyanakkor a néző számára is érzéki élménnyé kíván válni. Világa finoman stilizált, a képek erőteljes szaturáltsága és kontrasztossága igyekszik fenntartani a gótikus hangulatot. A ködös és sötét tájak túlhasználása mellett pedig előszeretettel kiemel és felnagyít pillanatokat – hol intim szuperközelikkel, hol lassítással. Az ellentéteket Ortega megjelenítésében is ütközteti: a kompozíciókban egyszer fehéren tündöklő angyalként kiemeli, máskor sötét démon marad. A film vizuális fogalmazásában mindezek azonban hamar kiismerhetőek lesznek, s így két lehetőségünk marad: vagy nevetünk a minket befolyásolni kívánó trükkökön, vagy magunkra erőszakoljuk a hatást.
S néha talán szégyelljük bevallani, hogy szívesebben választanánk ez utóbbit. A Csábító leckék egy adott pillanatban szinte érdekes diskurzust indít a pornográfia és irodalom, tágabb értelemben pedig a művészet különbségéről. Csakhogy mivel saját művészeti mélységét felszámolja, a film maga inkább az előbbiben reked. Persze nem explicit szexualitással bombázza a nézőt, de végső soron mégiscsak erotikus élményt kíván nyújtani. Egyrészt egy olyan világot leplez le, ahol mindenki buja vágyakat rejteget, a tanár munkamániás alkoholista feleségén és a tornatanáron át Cairo önmagával nem bíró barátnőjéig. Másrészt beállításain a szereplők (persze kiváltképp Ortega) előszeretettel látványként kínálják magukat. Sajnálatos módon ilyen szempontból sem válik eléggé provokatívvá, s így végül egy langyos felnövéstörténettel távozunk.
