Kritika: Én vagyok a kapitány (Matteo Garrone: Io capitano) Kritika: Én vagyok a kapitány (Matteo Garrone: Io capitano)

Ó kapitány, kapitányom!

Matteo Garrone: Io capitano / Én vagyok a kapitány

ÉRTÉKELD A FILMET!
Én vagyok a kapitány
Matteo Garrone
2023
Én vagyok a kapitány

Én vagyok a kapitány

Adatlap Filmadatlap Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint: 7 10 1

7

A látogatók szerint: 0

0

Szerinted?

0

Garrone egy szenegáli fiatal homéroszi kalandjaival tér vissza a korábbi filmjeit meghatározó realizmushoz, amely ezúttal mágikus zárójelektől sem riad vissza.

Az olaszok egyik legfelkapottabb rendezője ezúttal elhagyja a számára biztonságos nápolyi miliőt, hogy a korábbi filmjeiben (Gomorra, Reality, Dogman) oly naturalisztikusan feltérképezett Olaszországot ezúttal kívülről figyelve, a hasonló témákat feldolgozó filmektől eltérően ne kiindulópontként, hanem szinte mitikus célállomásként válassza meg. Garrone a menekültválságot használja fel ahhoz, hogy bizonyítsa, még mindig nagy mestere az embertelen agresszió és tantaloszi kínok ábrázolásának. A tavalyi Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon Ezüst Oroszlánnal díjazott, majd Olaszország Oscar-jelöltjévé vált Io capitano esetében azonban lényeges különbség, hogy szereplői ennek a romlott alvilágnak nem önkéntes résztvevői, hanem éppen ellenkezőleg, kiszolgáltatott áldozatai.

Kép az Io capitano című filmből

A 16 éves dakari Seydou otthon azt hazudja, hogy focizni jár, miközben építkezéseken dolgozik, hogy unokatestvérével pénzt gyűjthessenek egy lehetséges európai emigrációhoz. A Gomorra gengszterfilmekből inspirálódó tinédzser maffia-wannabejeihez képest Seydou és Moussa ellen legfeljebb naivságukat lehet felhozni – pedig az utazástól elriasztó rémhírek igazán nincsenek fogytán. Mégsem hibáztatjuk őket, ebben a környezetben a maradás legalább annyira nem opció, mint a szökés, bármennyire békésebb lenne is az előbbi. És még ha nyugaton sem garantált a siker, két önmagát megvalósítani vágyó fiatal számára ez az otthon sokat tényleg nem tartogat már. Garrone úgy választja meg szereplői helyzetét, hogy a menekülés motivációja (ami sok esetben a politikai és vallási nézeteltérésektől a mélynyomoron és éhezésen át változik) ez esetben az Afrikát elérő globalizációs és kapitalista nyomás: a szenegáli fiatalok híres popsztárok akarnak lenni, akik majd „autogramokat osztogatnak a fehéreknek”.

Kép az Io capitano című filmből

Arra azonban, hogy Seydou édesanyjának óva intő szavait („Tudod, hányan fulladnak a tengerbe? A sivatag tele halottakkal!”) nem metaforikusan kell értenünk, már csak akkor döbbenünk rá, amikor a Szaharában az emberszállítók gondatlansága miatt valaki leesik a homokdombok között száguldó autóról, de az autó az utasok kétségbeesett kérlelése ellenére sem fordul vissza utána. És ez még viszonylag az út elején. Aztán útlevélhamisítás, líbiai pszichopata maffiacsoportok, börtönök és rabszolgakereskedők.

Kép az Io capitano című filmből

Garrone a film forgatókönyvét egy kisebb menekültcsoporttal közösen írta, több menekülttel is együtt dolgozva, hogy a személyes tapasztalatokat és igaz történeteket mindig előtérbe helyezzék. Talán éppen a hitelesség iránti vágy miatt lett a film szerkezete meglehetősen lineáris és konvencionális. A mesék toposzait és narratív sémáit felidéző cselekményben a fiatal fiú elindul szerencsét próbálni, hogy aztán útja során próbatételeken kelljen bizonyítania rátermettségét, gyakran segítők hozzájárulásával. Míg a rendező előző filmjeiben egy-egy műfaj (például gengszterfilmek) teljes deromantizálásával próbálkozott, a Io capitano stílusa meglepően klasszikus, tragikus pillanatait nem retteg romantikusan dramatizálni. S ha ez némi csalódás is a rendező életművében, hiányérzetünk éppen nem marad: nehéz nem belefeledkezni a film nagyszabású és őszintén megrázó érzelmi húzóerejébe. Talán a történet befejezése válik ki leginkább ebből a konvenciórendszerből: mintha elfelejtené azt a sok indíttatást, amiért a célbaérkezés annyira fontos volt. A film elejéhez képest azonban a szereplőkhöz hasonlóan a nézőben is végbemegy egy értékváltozás, s így valamilyen szinten indokolt, hogy utólag már ne ugyanazok a célok tűnjenek létfontosságúnak.  

Kép az Io capitano című filmből

A romantizáló hajlam ellenére pedig a történet nem egyszerűsödik le a hőssé válás megváltásnarratívájává, ahogy nem is csupán egy felnövéstörténet. A Seydout megformáló azonos nevű amatőr színész (Seydou Sarr) ütős választás volt a rendező részéről, nem redukálódik egyszerű mártírrá, folyamatosan őrlődik bűntudat és hit között. Egyrészt mert titokban szökött el otthonról, anyja kérése ellenére, egyedül hagyva őt húgaival, másrészt engedélyt kapott az útra egy helyi varázsló-sámántól. Ennek a vallási szellemvilággal való aktív kapcsolatnak köszönhető a film néhány leglátványosabb jelenete, amelyek a valóságtól elrugaszkodva, de az afrikai kultúrában mélyen beágyazva maradva fogalmazzák meg Seydou délibábszerű vízióit.

Kép az Io capitano című filmből

A film mágikusságát mégsem ezek az álomképek teremtik meg, hanem a gyomronvágó realista ábrázolás ellenére is megtartott mesei cselekményvezetés. A Io capitano megpróbál arcot adni a globális problémának, nagyszabású eposszá kovácsolni történetét, ami valószínűleg a valóságban csupán egy újabb statisztikai adatként lenne elkönyvelve. Bár Garrone filmjét egy ellenbeállításnak szánta az eddig megjelenő nyugati nézőponthoz képest, alkotóként nem képes maradéktalanul feloldozni a kulturális különbségeket. A közeg hitelességének megteremtésében sikerrel jár, de a kartográfiai pontosság ellenére a történet dramaturgiája mégis a nyugati konvenciókat szolgálja, s valljuk be, mégiscsak a nyugati nézőnek készült. A filmen végigvonuló tragédiát lehet, hogy éppen ez adja: az utazás célja a nyugati valóság ismeretében már az első pillanatban deszakralizálódik.

Támogass egy kávé árával!
 
Én vagyok a kapitány

Én vagyok a kapitány

Színes filmdráma, kalandfilm, 121 perc, 2023

Rendező:
Szereplők: , , Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint:

7

A látogatók szerint:

0

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

  • Ennél csak jobb jöhet

    Színes vígjáték, 120 perc, 2023

    Rendező: Eric Toledano, Olivier Nakache

  • A kiméra

    Színes filmdráma, kalandfilm, vígjáték, 130 perc, 2023

    Rendező: Alice Rohrwacher

  • Godzilla x Kong: Az új birodalom

    Színes akciófilm, sci-fi, 114 perc, 2024

    Rendező: Adam Wingard

  • A Majomember

    Színes akciófilm, thriller, 113 perc, 2024

    Rendező: Dev Patel

  • Az első ómen

    Színes horror, 120 perc, 2024

    Rendező: Arkasha Stevenson

  • Polgárháború

    Színes akciófilm, filmdráma, háborús, 109 perc, 2024

    Rendező: Alex Garland

  • Szellemirtók: A borzongás birodalma

    Színes fantasy, kalandfilm, sci-fi, 99 perc, 2024

    Rendező: Gil Kenan

  • Back to Black

    Színes életrajzi, filmdráma, zenés, 2024

    Rendező: Sam Taylor-Johnson

  • Nasty

    Színes dokumentumfilm, sportfilm, 107 perc, 2024

    Rendező: Tudor Giurgiu, Cristian Pascariu, Tudor D. Popescu

Szavazó

Kinek a Criterion Closet Picks-videójára lennél kíváncsi?

Szavazó

Kinek a Criterion Closet Picks-videójára lennél kíváncsi?

Friss film és sorozat

  • Ennél csak jobb jöhet

    Színes vígjáték, 120 perc, 2023

    Rendező: Eric Toledano, Olivier Nakache

  • A kiméra

    Színes filmdráma, kalandfilm, vígjáték, 130 perc, 2023

    Rendező: Alice Rohrwacher

  • Godzilla x Kong: Az új birodalom

    Színes akciófilm, sci-fi, 114 perc, 2024

    Rendező: Adam Wingard

  • A Majomember

    Színes akciófilm, thriller, 113 perc, 2024

    Rendező: Dev Patel

  • Az első ómen

    Színes horror, 120 perc, 2024

    Rendező: Arkasha Stevenson

  • Polgárháború

    Színes akciófilm, filmdráma, háborús, 109 perc, 2024

    Rendező: Alex Garland

  • Szellemirtók: A borzongás birodalma

    Színes fantasy, kalandfilm, sci-fi, 99 perc, 2024

    Rendező: Gil Kenan

  • Back to Black

    Színes életrajzi, filmdráma, zenés, 2024

    Rendező: Sam Taylor-Johnson

  • Nasty

    Színes dokumentumfilm, sportfilm, 107 perc, 2024

    Rendező: Tudor Giurgiu, Cristian Pascariu, Tudor D. Popescu