Matteo Garrone a Gomorra óta nem alkotott ennyire tűpontos szociodrámát.
A filmszakma, a kritikusok és a fesztiválok nézőközönsége is megjegyezte Matteo Garrone nevét, hiszen 2008-as Gomorra című filmjével beírta magát a klasszikusok közé: olyan mázmentesen mutatta be a maffia által uralt Nápoly és környéke mindennapjait, hogy egyesek A keresztapa mellett a legjobb gengszterfilmként kezdték el emlegetni, mások pedig az olasz neorealizmus legszebb hagyományainak feléledését látták benne. Az azóta eltelt években Garrone készített nemzetközi gyártású, sztárokkal telepakolt, nagy volumenű fantasy-horrort (Szörnyű mesék / Tale of Tales, 2015), de járt a „félvalóságban” is és 2012-ben megrendezte „a média hatása a társadalomra” című dolgozatát, a Realityt. A Dogmanben pedig újra az egyszerű emberek mindennapi, de extrém sorsa kezdte el érdekelni. Hogyan válik egy egyszerű ember gyilkossá? S hogyan válhat ez annyira érdektelenné valaki környezetében, hogy észre sem veszik az emberek, ha egy hullával a vállán üvölt az utcán? De az is lehet, hogy az a hulla sem érdekel senkit... – ilyen kafkai kérdésekben merülhetett el Garrone új filmjének papírra vetése során.
A tenger partján fekvő szegény olasz kisváros lakótelepe akár a dzsungel is lehetne: itt is szinte mindenki csak az erőből ért. Akinek nincs ereje, az a tápláléklánc legalján tétovázik, a dominánsak jóindulatán múlik a léte. Ilyen a lágyszívű, nyurga alkatú főhősünk, Marcello is, akit habár magáénak tekint a közösség, úgy kezelik, mint egy szórakoztató együgyűt. Marcello elvált, de kislányával szerető kapcsolatot ápol, egy szerény kutyaszalont működtet, igyekszik csendben végezni a dolgát, viszont a korrumpálódás elkerülhetetlen, egyenesen törvényszerű ebben a szegénységnek kiszolgáltatott létben. Ahhoz, hogy lánya kedvenc tevékenységét, a sok pénzbe kerülő búvárkodást finanszírozni tudja, pult alatt kokaint kell árulnia.
Egy aprócska kokótranzakció kapcsán kerül összetűzésbe a közösség fekete bárányával, a szerfüggő, agresszív izomemberrel, Simonéval, aki a végletekig kihasználja őt: fenyegetőzve ráveszi, hogy nyújtsa át neki cégének kulcsát, és hagyja, hogy lyukat fúrjon a vékony falon át a szomszéd üzletbe, ahonnan kilophatja az ott tartott pénzt, s megígéri, hogy utána becsületesen elosztják. A rendőrség nem sokat téblábol másnap: Marcellót tartóztatják le, aki elutasítja a vádalkut, nem köpi be Simonét, leüli helyette az egy év börtönt. Szabadulása és hazatérése után szembesül a közösség mély megvetésével és terrorjával, amit tetéz, hogy Simonénak esze ágában sincs átnyújtani a szajré őt megillető részét.
És itt indul be Matteo Garrone egyedi bosszúnarratívája, amely természetesen vérbe torkollik, de antitézise minden hasonszőrű glorifikált (értsd hollywoodi) történetívvel. Nem felemelő, hanem szánalmas: nem látni az igazságtétel és feloldozás lehetőségét, tudnivaló, hogy ebből a helyzetből nincs kiút, de ezt csak a néző látja és tudja – valahogy így nézne ki az is, ha mi, egyszerű halandóként indítanánk bosszúhadjáratot kilátástalanságunkban (láttuk ennek egyik variációját már az Összeomlásban). A naiv Marcello fejében és cselekedetiben eltökélt, de mi azt vergődésként éljük meg, s ettől a feszültségtől torokszorító végigülni a Dogman két óráját.
Ehhez mindenképpen tökéletes castingra volt szükség. Az alfahím Simonét alakító Edoardo Pesce és a bétahím Marcellót megformáló Marcello Fonte egyszerre mélyen drámai és tragikomikus felhangokat megütő játékára alapoz a film. A kettejük sorsát gúzsba kötő közeg ábrázolását pedig szintén mesterien oldották meg az alkotók: a kopott színvilágú környezet terei úgy kerülnek a vászonra, hogy azok mindig a bezártság érzetét keltsék – szűk, sötét utcákon és belső terekben látjuk a szereplőket –, s hiába a totálok, a tenger körbeöleli és lezárja a látóhatárt. Ez a világ egyik égtáj felé sem hagyható el, de nem is lenne hová menniük a szereplőknek.
A Dogmanban Garrone újra saját hazájának realitásában találta meg a remekműhöz szükséges alapanyagot, így méltó arra, hogy a Gomorra szellemiségének, illetve az olasz realizmus hagyományainak folytatásaként tekintsünk rá. Következő, merőben más projektjét pedig kétkedően, de kíváncsian várjuk, hiszen Marcello Fontival együtt a Pinocchio élőszereplős adaptációján dolgoznak.
