A Parthenopé egyes elemei után szinte lemondhattunk Paolo Sorrentinóról, A kegyelem viszont igazi visszatérés: okos, vicces, érzelmes, és még az életmű megszokott manírjai is új színezetet kapnak.
Az új olasz romkomban a humor és az identitásképzés kérdése udvarol egymásnak, ami tökéletes párosításnak tűnik, de a heves szívdobogást ígérő flört végül csak üres frázis marad.
Vajda László filmrendező – vagy ahogyan a világ más részein ismerik őt, Ladislao Vajda – a több európai országot és négy évtizedet átívelő pályája során nem feltétlenül eredetiségével vagy egyéni stílusával tűnt ki a kollégái közül. Mégsem a véletlennek köszönhető, hogy ma Spanyolországban az egyik legjelentősebb spanyol (és nem magyar!) filmkészítőként tartják őt számon.
Az olasz-magyar koprodukcióban készült Pán – A belső sziget festményanimációs betétekkel gazdagított kísérleti filmként kuriózumértékű műalkotás. Úgy emel szót az emberiség háborús természete ellen, hogy közben arról az első világháborúban elhunyt frontkatonáról is megemlékezik, kinek neve hallatán teljesen más alakra asszociálunk. A fiatal bakát Pán Péternek hívták.
Az olasz rendezőtől sosem állt távol a giccs, de talán a Parthenopéban kerül legközelebb hozzá – filmje mégis grandiózus tabló szépség és mulandóság, szerelem és halál viszonyáról, Nápoly mítoszi eredettörténetén keresztül.
A száz éve született Marcello Mastroianni a szépség mögötti ürességet, a boldogság mögötti káoszt képviselte évtizedeken keresztül a huszadik század legjobb olasz drámáiban és vígjátékaiban.
Pintér Judit írásai főleg a recepciótörténet mentén értelmezhetők. A honi filmtudók számára az olasz film főleg a neorealizmust, Antonionit, Fellinit, Pasolinit, Tornatorét, a spagettiwesternt és a Bud Spencer–Terence Hill páros munkáit, újabban Paolo Sorrentinót vagy Matteo Garronét jelentik. A szerző ezt az ismeretet igyekszik mélyíteni, publicisztikusnak tűnő írásai gyűjteményes közreadásával.
