Az olasz-magyar koprodukcióban készült Pán – A belső sziget festményanimációs betétekkel gazdagított kísérleti filmként kuriózumértékű műalkotás. Úgy emel szót az emberiség háborús természete ellen, hogy közben arról az első világháborúban elhunyt frontkatonáról is megemlékezik, kinek neve hallatán teljesen más alakra asszociálunk. A fiatal bakát Pán Péternek hívták.
Az olasz rendezőtől sosem állt távol a giccs, de talán a Parthenopéban kerül legközelebb hozzá – filmje mégis grandiózus tabló szépség és mulandóság, szerelem és halál viszonyáról, Nápoly mítoszi eredettörténetén keresztül.
A száz éve született Marcello Mastroianni a szépség mögötti ürességet, a boldogság mögötti káoszt képviselte évtizedeken keresztül a huszadik század legjobb olasz drámáiban és vígjátékaiban.
Pintér Judit írásai főleg a recepciótörténet mentén értelmezhetők. A honi filmtudók számára az olasz film főleg a neorealizmust, Antonionit, Fellinit, Pasolinit, Tornatorét, a spagettiwesternt és a Bud Spencer–Terence Hill páros munkáit, újabban Paolo Sorrentinót vagy Matteo Garronét jelentik. A szerző ezt az ismeretet igyekszik mélyíteni, publicisztikusnak tűnő írásai gyűjteményes közreadásával.
Alice Rohrwacher olasz rendező titokzatos című filmje ezúttal szentek helyett bűnösök, pontosabban etruszk sírrablók nyomában figyeli az életet, aminek tükrében a halált is meglátja. A tavaly Cannes-ban bemutatott A kiméra kivételes erejű alkotás lett, talán a rendező legérettebb filmje.
Lehetett volna ez „a”, „nagy” Dante-film, amely az olasz költőfejedelem biográfiáját az Isteni színjáték lenyűgöző imagináriumával kapcsolja össze – ehelyett egy-két szép ötletet felvillantó történelmi képeskönyv lett belőle.
Talán a legismertebb és művei alapján legfelismerhetőbb festők közé tartozik Michelangelo Merisi, ismertebb nevén Caravaggio, akinek az élete is legalább annyira ellentmondásos volt, mint festményei megítélése korában. Mondhatni filmre kívánkozik élete és képeinek világa is.