Alice Rohrwacher olasz rendező titokzatos című filmje ezúttal szentek helyett bűnösök, pontosabban etruszk sírrablók nyomában figyeli az életet, aminek tükrében a halált is meglátja. A tavaly Cannes-ban bemutatott A kiméra kivételes erejű alkotás lett, talán a rendező legérettebb filmje.
A görög mitológiában a kiméra egy oroszlán-, kecske- és kígyófejú szörnyeteg, első ránézésre egy visszataszító hibrid, de szimbolikusabb a jelentése, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. A farka a harmadik feje is, minden irányba lát, tulajdonképpen bármelyik oldaláról lehet „olvasni”. Olyan, mint egy elliptikus történet, egyszersmind mint az élet: az eleje a vége is, a halál egyfajta születés is. Ez a motívum Rohrwacher negyedik játékfilmjének középpontja, egyben a kulcs Arthur nevű főhősének megértéséhez is.
Az angol régész (Josh O’Connor) egykori szerelme miatt került Toszkána kevésbé képeslapszerű tájaira. A film a lány, Beniamina super8-ra rögzített arcának felvételével indul, majd a vonaton alvó Arthurral folytatódik. Lassan megértjük, hogy a nő képe a múlté, és Arthur mindent elveszített vele együtt a régi értékeiből, különleges adottsága kivételével, aminek köszönhetően megérzi, ha a föld kincseket rejt. Ezt jól ki is használják kisstílű bűnöző haverjai, akik mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül törnek fel etruszk sírokat, vágnak ketté többezer éves szobrokat, hogy aztán egy titokzatos Spartacus nevű műkereskedőnek eladhassák őket. Arthurt nem érdekli a pénz, meg tulajdonképpen semmi sem, alvajáróként mozog a lepukkant opportunisták között, egyedül halott szerelmének édesanyjának (Isabella Rossellini) házvezetőnője, a szintén különc Itália (Carol Duarte) társaságában tűnik úgy, hogy él.
A kis toszkán falu annyira elhagyatott és társadalmon kívüli, hogy a történet bármikor aktuális lehetne, csak a falun kívüli jelenetek jelzik, hogy a jelenben vagyunk. Ez az időtlenség nem idegen a rendezőtől, A szent és a farkasban megjelenített sziget és a La pupille című Oscar-jelölt rövidfilmben ábrázolt kolostori milliő is jól megtéveszti a nézőt. A Csodákhoz hasonlóan A kimérában is ellentétbe kerül a falu és az azon kívüli világ, mintha két különböző korszakból lennének kiragadva. A falu egy poros, lepukkant, durvasággal, de mély értékekkel teli hely, ehhez képest a falun kívüli modern világ illatos, jólfésült, de felszínes. A sírrablók egy titokzatos műkereskedőnek adják el a szajrét, a két világ pedig óhatatlanul különválik. A műkereskedőt alakító Alba Rohrwacher már-már jelmezszerűen rikító sárga ruhája és üzletasszony-attitűje erős kontrasztban áll Arthur piszkos drapp öltönyével és a kiméra-szobor iránti őszinte csodálatával. Itt is megjelenik tehát a szegénység romantizálása és a kapitalizmus teremtette elnyomás, ami nem válik központi elemmé, csak egy nagyon finom társadalomkritikai réteget von a film köré. Az enigamtikus angol régész egyfajta tükre az őt körülvevő mikrotársadalomnak, s bár adottsága már-már szentté avatná, a bűn iránti közönye visszarántja a halandók közé.
A film főszereplői, Artur és Itália is ugyanolyan csodabogarak, mint Lazzaro vagy Serafina a rendező korábbi alkotásaiból: naívak, önzetlenek és bátrak, de talán sokkal inkább hús-vér emberek, mint „elődeik”. Nem véletlen, hogy egyfajta privát kommunikációs formájuk van, közös jelnyelven kommunikálnak, amit csak ők értenek. Arthur szellemként járkál sírrabló barátai társaságában volt anyósa házában és a faluban, egyszerre az ütőere mindennek, mégis láthatatlan megfigyelő. Visszatérő kép, ahogy a hős egy pocsolyában látja magát – egyszerre van fent és lent, élő és halott, mindkét világnak a része, de egyiknek sem igazán. Szerelmes Itáliába, de Beniaminához fűzi örök hűség, mezítlábas koldus és kiválasztott. A hőst alakító Josh O’Connor hibátlanul hozza ezt a kettősséget, pályája eddigi legjobb alakítását nyújtja. Egy amatőr tehetség természetességével vonul végig a filmen, néha teljesen közönséges, máskor angyali jelenség.
Meddig kell ásnunk ahhoz, hogy megtaláljuk magunkban azt, amit igazán fontosnak tartunk? Ez talán az egyik legfontosabb Rohrwacher filmjének számos allegorikus jelentése közül. A sírrablók mocskos földből emelik ki a kincseket, ami egyszerre gyáva és bátor gesztus, hiszen egyszerre gyalázzák meg a holtakat és köpnek a halálra. Az etruszk örökség egyszerre a művészet, a történelem és a szerelem szimbóluma. Rohrwacher érzékeny színészvezetése és különleges vizuális látásmódja révén verejték nélkül dob a kamera elé egy Fellini Amarcordjába illő miliőt, meghinti egy kis bressoni elidegenedéssel és hozzáad valamilyen – jobb kifejezés híján – mágikus nosztalgiát, ami csak az övé. Ehhez nagyban hozzájárul a filmnyersanyag, a színek mélysége és a látvány időtlensége. Ezt a klasszikusságot lazítják fel némafilmes és börleszk elemek, gyorsítások és Arthur révüléseinek élénk vizuális megoldásai, amik nemcsak játékosabbá teszik a filmnyelvet, de erősítik azt a könnyedséget is, ami végig ott van a sorok között.
„Csak olyat csinálj, amit nagyon szeretsz” – Interjú Alice Rohrwacherrel, a Csodák rendezőjével
Valahol Olaszországban, vidéken, a német származású, korosodó apa nem lát más jövőt a legidősebb lánya számára, minthogy a családi méhészetet vigye tovább. Amikor az Isten háta mögötti faluba mint valami ufók, megérkeznek a tévések, és a család előtt felcsillan egy reklámszereplés lehetősége, a fiatal Gelsomina számára leesik a húszfillér: neki egyáltalán nem biztos, hogy a méhészélet a legfőbb vágya. Az olykor abszurd, időn és téren kívüli elemekkel is gazdagított film, Alice Rohrwacher Csodák című rendezése tavaly elnyerte Cannes-ban a Grand Prix-t, a zsűri nagydíját. A törékeny, harmincas évei elején járó rendezőnővel idén januárban, a Rotterdami filmfesztiválon beszélgettünk.
A kiméra remekül illeszkedik az életműbe, egyszersmind bizonyítéka annak, hogy Rohrwacher fontos kortárs szerzői filmes. A kiméra egy lassú, de érzékletes egzisztencialista regényhez hasonlóan villantja fel az alapvető emberi tapasztalatokat (gyász, szerelem, születés, újrakezdés, bukás), és közben arra késztet, hogy magunk is számot vessünk azzal, hogy mi után kutatunk az életben. A film végén Arthurt betemeti egy sír, de néhány perc sötétség után az öngyújtó fényében meglát valamit. Kiút az életbe? Vagy pusztán a halál vetítette megnyugtató vízió? Ki tudja.
