Valahol Olaszországban, vidéken, a német származású, korosodó apa nem lát más jövőt a legidősebb lánya számára, minthogy a családi méhészetet vigye tovább. Amikor az Isten háta mögötti faluba mint valami ufók, megérkeznek a tévések, és a család előtt felcsillan egy reklámszereplés lehetősége, a fiatal Gelsomina számára leesik a húszfillér: neki egyáltalán nem biztos, hogy a méhészélet a legfőbb vágya. Az olykor abszurd, időn és téren kívüli elemekkel is gazdagított film, Alice Rohrwacher Csodák című rendezése tavaly elnyerte Cannes-ban a Grand Prix-t, a zsűri nagydíját. A törékeny, harmincas évei elején járó rendezőnővel idén januárban, a Rotterdami filmfesztiválon beszélgettünk.
Ha jól tudom Ön is hasonló környezetben nőtt fel, mint ahol a film játszódik. Mennyire önéletrajzi a Csodák?
Nem az. Persze, ha az ember filmet csinál, igyekszik egy olyan világot bemutatni a nézők számára, amelyet maga is ismer. Én is ezt tettem. A vidék, a farm, a méhészet, mindez olyasvalami, ami számomra sem idegen, ugyanakkor maga a szüzsé teljesen szabadon megírt, az én életemtől elvonatkoztatott történet.
Korábbi nagyjátékfilmje, a Corpo Celeste Dél-Olaszországban játszódik, és szerintem a Csodák helyszíne is inkább oda tendál. Ön azonban toszkánai születésű. Miért ez a vonzódás a déli vidék iránt?
Imádom Olaszországot, pont azért, mert olyan sokrétű, ellentmondásokkal teli. Hiszen Észak és Dél néha olyan, mintha két külön ország lenne, és noha tényleg az északabbra fekvő Toszkánát mondhatom a szülőotthonomnak, nekem olykor mégis inkább a földrajzilag lentebb fekvő vidékek tűnnek csírájában olaszoknak, olyannak, amilyennek igazából a hazámat tekintem. Ugyanakkor a Csodák remélem egyben univerzális film is. Bár nyilván van benne utalás az olasz rendszerre, vagy éppen Berlusconira is, de számomra leginkább a közösség és az egyén közötti viszony a legfontosabb, mint ahogy a Corpo Celestében anno szintén az egyház és a kamaszlány, Marta relációját igyekeztem vizsgálni.
A filmbeli apa, Walter német származású, akárcsak az Ön édesapja. Valóban róla is mintázta meg a filmbeli karaktert?
Nem, mert pont, hogy én bújok meg inkább az apa figurájában. Első pillantásra Walter karaktere kemény, bárdolatlan, olykor még erőszakosnak is tűnhet, de nem azért, mert így gondolkodik, hiszen alapvetően jó ember ő. Csak egyszerűen nincs birtokában a szavaknak, hogy kifejezze magát. Ezzel tökéletesen tudok azonosulni: hiszen képek nélkül én is nehezen tudom elmondani, mit gondolok. Mellesleg, Walter sokkal tisztábban látja, mi is történik körülötte, és nem csoda, ha frusztrálóan hat rá, hogy a többiek nem hisznek neki. Ezzel néha én is így vagyok, hiszen Olaszországban pont ezért nehéz változtatni a dolgokon: az emberek vakon követik az ideálokat, míg a valóságot képtelenek, vagy éppen nem hajlandók meglátni, figyelembe venni.
A Csodákban is szerepet kapott nővére, Alba Rohrwacher, aki ma már nemzetközileg is ismert és sikeres színésznő. Két olyan vidéki lány, mint Önök, számára honnan jött a film és a művészet iránti szeretet és elkötelezettség?
Mindig is nagy hatással voltunk egymásra a nővéremmel, még akkor is, ha valami formabontóról volt szó. Hiszen korábban senki sem foglalkozott filmmel a családunkban, még egy egyszerű kameránk sem volt, és az első mozgófilmes élmény is későn érkezett el a számunkra. Viszont egy dolog számított mindkettőnknek már ifjú gyermekkorunk óta: amikor munkát, foglalkozást választasz, csakis olyat csinálj, amit nagyon szeretsz. Hiszen ahogy a falu, a parasztok vagy éppen a méhészek esetében is: az élet és a munka nem különíthető el egymástól, az egy és ugyanaz. Talán ezért is olyan evidens és megnyugtató a számomra Albával együtt dolgozni, hiszen ő tökéletesen megérti ezt a mentalitást.
Hogyan került Monica Belluci a filmbe?
Szerintem manapság az egész világon nincs még olyan személyiség, mint ő: amint megérkezett a forgatási helyszínre, rögtön érezni lehetett a kisugárzását. Monica tényleg képes a varázslatra. Ezen kívül minden egyes korosztály ismeri, és számomra fontos volt, hogy a filmben a tévés celeb Milly Catenát olyasvalaki játssza, aki nemcsak a fiatalok, vagy éppen az idősebbek körében híres, hanem minden egyes generáció szemében igazi sztár.
Viszont az ő általa megszemélyesített médiáról nem éppen jó a véleménye, ha a filmből indulunk ki... tényleg ennyire utálja a tévéseket?
Nem, nincs bennem ellenérzés irántuk, inkább sajnálom őket. A tévések nem szörnyetegek, a filmemben sem, hanem szegény szerencsétlenek, és ezért is igyekeztem őket mindenféle rosszindulat helyett inkább egyfajta gyengédséggel ábrázolni. Persze cseppet sem menő és nem szexi, amit csinálnak...kivéve azért Monicát.
A kislány szerepére mi alapján választotta ki a román származású Maria Alexandra Lungut?
Iskolákban castingoltam, és így találkoztam Mariával, aki tényleg román családból származik, de már Olaszországban nőtt fel. Az ő személyiségében találtam meg azt a praktikusságot és földközeliséget, amely elengedhetetlen Gelsomina karakteréhez. A vele egykorú lányok a nagybetűs élet helyett nagyon gyakran inkább csak saját magukkal vannak elfoglalva, egyre több a pszichológiai eset már az iskolás padokban is. Én viszont egy erős, egészséges lányt akartam a filmembe, aki még a méhektől sem ijed meg.
Ön tanulmányait tekintve irodalmat és filozófiát hallgatott az egyetemen, illetve van egy forgatókönyvírói végzettsége. Létezik-e valamilyen specifikus irodalmi háttere a Csodáknak?
Nem, konkrét műveket nem tudnék megnevezni. De abban igaza van, az irodalmi és a gondolkodás-történeti háttér fontosabb számomra, mint a filmes. Mindig is nagy hatással volt rám a pitagoraszi filozófia, vagy éppen Elsa Morante prózája. Mozi helyett én inkább könyveket olvasok- vagy éppen kiállításra járok, a festészetből is sokat merítek. Talán pont ezért adtam filmezésre a fejem: hiszen ez az a művészeti ág, amelyben az összes fenti kulminálódik.
És az egyik legfáradságosabb és legnehezebb is egyben... Egy olyan törékeny hölgynek, mint Ön, mi volt a legmegerőltetőbb a film elkészítésében?
Először is, szögezzük le, ha valami nehéz, az számomra egyáltalán nem rossz, hanem nagyszerű! Olyan, mint a szülés: ha nincs fájdalom, még azt sem tudnánk, mikor jön ki a csecsemő, szóval szerintem csak akkor érhetünk el igazi eredményt, ha az, amit csinálunk, csöppet sem könnyű, sőt... De konkrétan megválaszolva a kérdést: a „pénzgyűjtés”, a filmem anyagi hátterének a megteremtése volt számomra a legfáradságosabb, de gondolom, ezzel nem vagyok egyedül.
A Csodák nemzetközileg is nagyon jó visszhangot kapott: 2014-ben elnyerte Cannes-ban a zsűri nagydíját. Önt mennyire lepte meg, befolyásolja, ösztönzi vagy éppen ijeszti meg ez a siker?
Boldog vagyok. Természetesen az elismerés motivál, de nincsenek nagyratörő terveim a jövőmet illetően. Annak viszont örülök, hogy Cannes apropóján végre el tudom magyarázni a barátaimnak, mi is a munkám, hogy a filmkészítés szintén egy szakma.
