Egy fiú filmen látható fejlődésregénye általában nem nyújt iszonyat nagy élményt számomra, hiszen a körülményeket leszámítva eléggé hasonlít az enyémhez. Érteni vélem a csíziót, hiszen a dolog nyomokban engem is tartalmaz. Amikor azonban egy kamaszlányt látok belenyílni a világba, és nő viszi filmre, az borzasztó egzotikus élmény, egy ünnep szinte. Különösen díszesnek és megfejthetőnek, de még cselekményesítettnek sem kell feltétlenül lennie, önmagában költészet. És nyilván hazaviszi Cannes-ból a nagydíjat.
A Csodák ilyen is, meg olyan is. Például, nem különösen díszes. A dokumentarista modorban forgatott és a szemcsés, idejétmúlt nyersanyagra rögzített 106 percben az olasz vidéki élet egy kissé rendhagyó családja életébe nyújt bepillantást, ha a prózai oldaláról nézzük. Van a kissé konzervatívan hippi családfő, Wolfgang, szikáran és szakállasan, aki három nyelven kommunikál a többiekkel, de egyiket sem beszéli igazán jól. Főként olaszul értekeznek tehát, de néha németre, alkalmanként franciára váltanak, mintegy véletlenszerűen, nagyjából jelezve, hogy melyik felnőtt miféle múlttal rendelkezik. A családot egy férfi, két nő és négy kislány alkotja, hozzájuk csapódik valami határokon átnyúló szociális program keretében egy meg nem szólaló, német, kiskorú bűnöző kamaszfiú. Mindannyian méhészkednek, kis mennyiségben méztermelők, mellékesen gazdálkodnak, juhot tartanak, borsót, répát termelnek a ház körül. Tévékészüléket és mobiltelefont nem birtokolnak. Egy sajnálatos módon letűnt világ az övék, civilizáción kívüli élet, ettől tud rém szemrevaló lenni az a pánikszerű mentőakció, amikor a padlócsempére kifolyt mézet csupasz kézzel, seprűvel és papuccsal nyalábolják vissza a nem feltétlenül steril műanyag cseberbe.
Főhősül Gelsomina, a tizenvalahány éves kamaszlány lép elő, akit az első filmszerepénél tartó Maria Alexandru Lungu alakít, megfejthetetlen mimikával, ügyesen palástolt csendes lázadással tetteiben. Az apja neurotikus kirohanásait elkerülendő, a családi béke érdekében pontosan végzi a napi robotot, pótfiút játszik a hímnemű utóddal meg nem áldott Wolfgangnak. Lányos kiváncsisággal közeledik a vele egykorú német vendéghez, és csodaként fogadja a közelükben forgató tévéstábot, amely egyfajta versenyt hirdet a környék kistermelőinek. A cselekményesítés folyamán ez a Monica Bellucci vendégszereplésével felturbózott mellékszál tájidegen elemként ékelődik a történetbe, és mitagadás, a film szövetéből is alaposan kilóg, bár a nyilvánvalóan abszurd környezetben és jelmezben leforgatott díjkiosztó jelenet a mai értelemben vett civilizációs visszásságokat kívánja jelképezni.
A gyermekkor egy csodálatos időszak, kár idejekorán kilépni belőle. Ezt felnőtt fejjel immár tudjuk, gyerekként viszont alig vártuk már, hogy elkezdődjön a tiltófák és tabuk nélküli nagy élet. Gelsomina valahol a két állapot határán találja magát éppen, most fedezné fel azt, ami a szülei életéből immár rég kikopott. A szerelem csodáját, mármint. Hivatalosan még nem nőtte ki ugyan a gyerekcipőt, amelyről néha lemossa a rárakodott sarat, de kíváncsisága és életkedve legitimál mindennemű női magatartást. Ezt apja nem látja, és mitagadás, megértem ezért, viszont amikor tevét visz haza a púpos állatot már rég nem kabalaként értékelő kisasszonynak, a nemzedékek és nemek harcának néma értetlensége tölti ki a vásznat, miközben a két négyesztendős gyönyörűen telesikoltozza a környéket.
Alice Rohrwacher filmjének két alapvető erényét emelném ki: egyrészt a kitűnő színészgárda, felnőttek és gyerekek egyaránt, de főként az utóbbiak kiváló játéka, ahogyan a megelevenített minimalista vidéki életbe szinte észrevétlenül gyöngyöző életerőt pumpálnak, másrészt pedig éppen annak az életérzésnek a hiánypótló felvillantása, amely nélkülözi a kortárs, és alapvetően álságos információs társadalom elemeit, és amely az én nemzedékemre bársonyosan nosztalgikus hatással van. A cselekmény szinte mellékes, a felnőttek civakodása háttérzaj, a tévéműsor feleslegessége és röhejes művisége kontrasztértékű a munkában is játékra találó gyermekien őszinte csodaváráshoz képest. Amikor pedig nem várják, gyakorolják, és a film egyetlen valódi drámája annak ledörgő felismerése, hogy mindez végérvényesen veszendőbe megy a nagykorúsodás fizikai és szellemi folyamatában.
