A québeci rendezőnő filmje rendhagyóan tálalt vámpírmitológiába csomagolja a felnövéstörténetet – némi iróniával, sok fekete humorral és még több empátiával.

A vámpírtéma a popkultúra – és azon belül a film – egyik legterebélyesebb fája, amelynek ágai rendkívül változatos formákat képesek ölteni. Motívumok, karakterek, szimbólumok, stílusok, helyszínek tekintetében ezerféle variánsát láttuk már az örök vérszívólegendának. A vámpír különböző alakban felbukkant számos helyen, a ködös transzilván erdőségektől angliai és amerikai metropoliszok dzsungelén át iráni szellemvárosokig, volt előkelő arisztokrata, lelketlen gyilkos és szánnivaló pária, férfi és női alakban volt vonzó és csábító, de undorító vagy szörnyűséges is, kereszteződött vérfarkassal és egyéb mondai lényekkel, öltötte magára létező történelmi figurák álcáját, képezte alapját echte művészfilmeknek, szubverzív underground kísérleteknek, B-, sőt ZS-horroroknak és vígjátékoknak/paródiáknak, szolgált metaforául az örök élet, az univerzális magány, az alkotási folyamat, a szexuális megszállottság és a kábítószerfüggőség számára. Egyszóval: rengeteg fajta vámpírt láttunk már. Ezek a vámpírfigurák sok mindenben különböznek egymástól, egyvalami azonban közös bennük: vért szívnak. Azzal táplálkoznak, az az éltető nedűjük, annak hiányában élőhalottakból igazi halottakká válnak, mint mindenki más. Nem tudunk olyan vámpírról, aki önként lemondana a vérivásról – eddig legalábbis nem tudtunk.

Ariane Louis-Seize francia nyelvű kanadai rendező első nagyjátékfilmjének viszont éppen ez az invenciója. A Humanista vámpír konszenzuális öngyilkosjelöltet keres (szabad fordítás) főhőse ugyanis nem hajlandó kioltani senki életét táplálkozási szokásai miatt. A tizenéves Sasha (Sara Montpetit) részben valamilyen fura genetikai elváltozásból kifolyólag, részben pedig egy gyerekkori trauma miatt lényegében fizikailag is képtelenné válik a vérszívásra, amennyiben nem akaródznak kinőni a szemfogai – megéhezni viszont ő is megéhezik, ennie kell tehát, és egy ideig a szülei, különösen vajszívű édesapja biztosítják számára a megfelelő vérmennyiséget (amit mellesleg szívószállal iszik egy tasakból). Apropó szülők: rögtön az elején megismerkedünk a kicsit Addams Family-hangulatot árasztó családdal, amelynek a lányon és szülein kívül része egy cserfes kuzin és egy cinikus nagynéni is. Az említett trauma egyébként egy ajándékformában feltálalt bohóchoz kötődik, akit szórakoztatóipari feladatai elvégzése után közösen kellene elfogyasztani ünnepi vacsora gyanánt, az ünnepelt kislány azonban, akinek ez lenne a beavatás a vérszívás nemes tevékenységébe, visszautasítja az aktív részvételt a műveletben.

Egy snowflake vámpír, aki nem hajlandó elvégezni a piszkos munkát, de elvárja, hogy mások biztosítsák számára a túlélés zálogát: a québeci rendező filmjét könnyen lehetne a Z (vagy inkább már Alfa?) generáció szatirikus kritikájaként értelmezni, de a dolog ennél bonyolultabb. Az érzékenyítő közeg karikírozása azonban nagyon is megjelenik: a film másik főszereplőjét, Pault (Félix-Antoine Bénard), az állandó bullying-nak, iskolatársai folytonos zaklatásának kitett gátlásos kamaszfiút, aki azáltal szerez némi időleges respektust magának, hogy lecsap egy, a testnevelés órára beszabadult denevért (nem tudjuk meg, hogy „valódi” denevér volt-e, vagy „álruhás” vámpír), állatbántalmazás miatt marasztalja el az iskola igazgatónője. Paul egyébként az a bizonyos „konszenzuális öngyilkosjelölt”, aki egy csoportterápiás alkalom után ajánlkozik fel a titkát eláruló lánynak, mondván, hogy szívesen adja az életét, ha azzal segíteni tud másokon.

Legkésőbb ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy valójában egy rendhagyó felnövéstörténetet nézünk, és ennek a felnőtté válási folyamatnak a része a két elveszett és kiközösített lélek közt szövődő csendes vonzalom, amelynek tragikuma abban rejlik, hogy csak úgy lehetnek egymáséi, ha egyúttal elveszítik egymást: vagyis a halálos harapás által, amely segít túlélni a lánynak, de megöli a fiút. A másik megoldás pedig az, hogy mindketten a vámpírrá válás által biztosított öröklétben válnak társakká – a bátortalan tinédzserszerelem beteljesedése az egyértelműen szexuális töltetű végső, „vámpirizáló” aktus. A film egyik legszebb, megindító pillanata, amikor a véres mozzanatot folyton halogató két fiatal, egy klasszikus „gyere fel hozzám” jelenetben esetlenül, zavartan álldogál egymás mellett zenehallgatás közben, mintha egymástól várnák a felkérést a táncra, és már-már megtörténik, aminek meg kéne történnie, csakhogy ők nem ezért vannak együtt – a fekete komédia lassan csúszik át szentimentális melodrámába. (Úgy, hogy közben semmilyen rokonságot nem mutat az Alkonyat-szerű tinivámpír-szériákkal.)

A darkos, stilizált, szinte meseszerűen félvilágias látványvilág megfelelő vizuális keretet biztosít a fanyar, fekete humornak, az üzenet (ha lehet ezt így mondani) azonban nagyon is komoly. A felnövés kockázatokkal és áldozatokkal jár, az embernek néha olyan döntéseket kell hoznia, amelyekre nem lehet feltétlenül büszke, mert egyszerűen „ilyen az élet”. Mégis, úgy kéne lavírozni az elénk kerülő akadályok között, hogy mi magunk se sérüljünk, és másokat se bántsunk meg, ha nem muszáj – vagyis megtalálni az arany középutat a gyermeki idealizmus és a valósággal való illúziótlan szembenézés között. A Humanista vámpír… mély empátiával fordul kamaszhősei felé, nyitva hagyva a kérdést, hogy a válasz, amelyet erre a dilemmára adnak (és amelyet itt nem árulunk el), valódi megoldás-e, vagy kivételezett helyzetükből fakadó kényelmes kibúvó csupán. A végkifejletet azonban visszavonhatatlanul melankolikussá teszi, hogy a vámpírlány utolsó kívánságának lehetősége – „látni a Napot” – egyikük számára sem adatik meg többé.