Kerékgyártó Yvonne 2012-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetem filmdramaturg szakán. Egyik iskolai projektje, a Free Entry két évre rá nagyjátékfilmmé nőtte ki magát, és díjat nyert az amerikai SXSW (South by Southwest) Fesztiválon. Ezután kisjátékfilmeket rendezett, ő írta Hartung Attilával a Magyar Filmdíjra jelölt FOMO-t, a Filmalap Inkubátor programjának mentora volt. Yvonne jelenleg második nagyjátékfilmjét forgatja Együtt kezdtük címmel, ennek apropóján beszélgettünk az Y generációról, a mozi jövőjéről, forgatókönyvírásról és egy kicsit Mucsi Zoltánról is.
Most vagytok a forgatás közepén. Mesélsz egy kicsit arról, hogy milyen ez az állapot?
Egy forgatás közepén lenni egy nagyon hálás feladat, mert akkor az ember egy kicsit nyugodt. A gyártási tervekben sok tényezőtől függ, hogy hova kerülnek a nehéz jelenetek a forgatáson belül, mi próbáltunk lineárisan menni, de már viszonylag az elején voltak olyan jelenetek, amikről tudtam, hogy a színészek számára kihívást jelentenek. Húsz napot forgattunk le, még 15 van hátra, és ilyenkor már lehet látni azt, hogy mi az, ami kihozható a színészekből, meddig tudunk elmenni velük. Nyugodtan állok a hátralévő forgatási napok elé, mert tudom, hogy a színészekre számíthatok, illetve mostanra már összekovácsolódott a stáb is. Babos Tamással most dolgozom először, aki egy fantasztikus operatőr, és egy igazi alkotótárs is. Együtt készítettük elő a filmet, és nagyon sokat dolgoztunk azon, hogy a plánozás egyszerű legyen, de ugyanakkor a filmnek megfelelően elég gazdag. Úgy tűnik, hogy ez működik, de a vágóasztalon sok minden ki fog derülni. Ha a forgatás előtt készítettük volna ezt az interjút, akkor sokkal feszültebb lettem volna.
A Free Entryt három évig, kis költségvetésből forgattátok. „Egy első filmnél hasznos ez a szabadabb, ám nehézkesebb út, mert így egy rendező rengeteget tanul munka közben" – mondtad egy HVG-s interjúban. Mi a helyzet a második filmmel? Milyen kihívásokkal állított szembe?
Aki már egy kisjátékfilmet megpróbált elkészíteni, az szembesülhetett azzal, hogy milyen nehéz filmet csinálni. Pénzt szerezni a transzportra, eszközökre, összeszedni a stábot, megtalálni a színészeket. Amikor a Free Entryt megcsináltuk, akkor utána jött egy teljesen elkeseredett időszakom. A film elég sok helyre eljutott, a mai napig forgalmazzák külföldön is – ennek ellenére amikor beadtam a pályázatom a második filmemmel, a Filmalap rögtön elutasította. Utána úgy éreztem, hogy második filmem is egy független produkció lesz, mert nem nagyon láttam reményt arra, hogy kapok támogatást.
De aztán jött ez a film.
Romwalter Judit és Pék Csaba producerek megkerestek engem egy forgatókönyvvel. Nagyon sok gondolatom támadt az anyag kapcsán, olyan karaktereket ábrázolt, amiben magamra és a barátaimra ismertem. Már az elején mondtam, hogyha én ezt rendezőként vállalom, akkor nagyon szeretném, hogy valaki ott legyen az írók közül a film előkészítésének során. Ennek az az oka, hogy én forgatókönyvíróként pontosan tudom, hogy az, amit leírunk a papírra, az addig érvényes, amíg ki nem megyünk helyszínt keresni, vagy meg nem találjuk a szereplőket. Az írásnak van egy ilyen utófázisa, amikor a meglévő helyszínekhez, szereplőgárdához igazítjuk a könyvet. Végül úgy alakult, hogy ezt a munkát Maruszki Balázzsal tudtuk elvégezni, aki Szentgyörgyi Bálint és Boros O. István mellett a film társforgatókönyvírója lett. Most először életemben azt tapasztaltam, hogy egy biztonságos közegben dolgozhatok: ha valamit kérek, akkor azt megbeszéljük, és ha teljesíthető, akkor teljesítik. Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert napjainkban, amikor nagyon sok függetlenfilm készül, nagyon ritka az, amikor az ember szabadon tud dolgozni úgy, hogy közben meg vannak teremtve a munkához elengedhetetlen feltételek.
Forgatókönyvíróként könnyű volt menni a kapott anyaggal? Nem akartál olyat rendezni, amit te írtál?
A 2020-as évem részben azzal telt, hogy forgatókönyvet írtam. Hartung Attilával dolgozom együtt, illetve nekem is volt egy saját filmtervem, amit még mindig fejlesztek. Az Együtt kezdtük miatt ezeket most háttérbe szorítottam, de egyáltalán nem bántam meg. Azt pontosan tudtam, hogy ez a produkció rendezőt keres, nem akarnak már nagyobb átírást. Amikor az ember kap egy forgatókönyvet, szembesül egy koncepcióval, egy történettel, karakterekkel, akkor felteheti magának a kérdést, hogy tetszik-e, magára ismer-e benne. Én nagyon kritikus vagyok, de érdekes módon ezzel az anyaggal azt éreztem, hogy vagy ezzel dolgozunk, vagy valami teljesen mással. Ebben a forgatókönyvben számomra a karakterek voltak erősek, illetve az a lehetőség, hogy a Balatont „be tudjuk forgatni”. A magyar filmtörténetben a Balaton-felvidéknek különleges szerepe, mondhatni hagyománya van, és én örültem, hogy ehhez tudok kapcsolódni.
Eddigi filmjeidből (Free Entry, Facebook Molotov, Pinkwater) nem nehéz arra következtetni, hogy foglalkoztat a kamaszkor, a felnőttkorba való belépés, ez a néha szép, néha keserves, átmeneti állapot. Mi az, ami igazán érdekel ebből?
Az, hogy hogyan teremtjük meg a saját közösségünket, ami segít az életben. Egy olyan baráti közösséget, ami sokszor a családot helyettesítve átsegít azokon a mélypontokon, amik az életben biztosan elő fognak fordulni. Én azt gondolom, hogy az a legfontosabb, hogy találjunk olyan embereket, akik támogatnak és szólnak, hogyha rossz irányba haladunk. Az Együtt kezdtük is részben arról fog szólni, hogy a közösség ereje milyen megtartó erő lehet. Van olyan szereplő, akinek ez az életét változtatja meg.
Sok mindenki életében sarkalatos pont a tízéves találkozó. A filmed szinposzisa alapján a te szereplőid életében is fontos szerepe van. Mennyire volt meghatározó számodra a gimnáziumi időszak és hogyan jelenik meg a filmben?
Én az Óbudai Waldorf Gimnáziumba jártam, és nagyon sokat köszönhetek annak a közegnek. Mind a mai napig tartom a kapcsolatot az osztálytársaimmal, ráadásul úgy hozta az élet, hogy sokan közülük filmes szakon helyezkedtek el. Az első lépéseket a film felé még az iskolás évek alatt, Herpai Sára barátnőmmel együtt tettük meg, aki azóta vágó lett. 2007-ben érettségiztünk, akkor nagyon más volt gimnazistának lenni, mint most. Akkor még nem voltak okostelefonok, ezért a zenei szubkultúrákhoz való tartozás határozta meg az identitásunkat. Megvolt, hogy te rapper vagy, rocker vagy, punk vagy – de volt, aki sehová sem tartozott. Ez az, ami ma már kevésbé fontos, nem látsz olyan tiniket, akik úgy öltöznek, mint egy popsztár. Az Együtt kezdtük-ben számomra az a kihívás, hogy meg kell teremtenünk a 10 évvel ezelőtti korszakot, és az egy szuper lehetőség, hogy meg tudjuk mutatni a 2010-es éveknek ezt a szubkulturális sokszínűségét.
Gondolom, azért már jelen volt szociális média: az emberek, ha akarták, tudták valamilyen szinten követni egymás életét.
Így van. A filmben két olyan karakter van, aki kiszakadt a közösségből, ők külföldön éltek, de a többiek tartották egymással a kapcsolatot. A történetnek egyébként az a fő konfliktusa, hogy elindulunk az életbe nagy célokkal, álmokkal – viszont van, hogy ezt nem sikerül időben teljesíteni. Én is elképzeltem, hogy hol fogok tartani harmincévesen, és persze egyáltalán nem ott tartottam sem magánéletileg, sem a szakmai életemben. Ugyanúgy a film szereplőit is frusztrálja, hogy bizonyos dolgokat nem értek el, mindenki titkokkal érkezik erre a lagzira, ami valóban az osztálytalálkozójuk. Mivel két napot töltenek együtt, ezek a titkok szép lassan kiderülnek. Az egymás „újramegismerésének” története ez, meg annak is, hogy hogyan vállaljuk a valódi önmagunkat. Ha belegondolunk, az élet egy folyamatos küzdelem, a siker egy átmeneti időszak. Nem szabad a siker miatt dolgozni, hanem a munka miatt kell dolgozni. Ráadásul néha nem számolunk azzal, hogy a körülményeknek is ki vagyunk szolgáltatva, és ez például a filmes szakmában hatványozottan igaz.
A Free Entry egyfajta Y generációs közérzetfilm, az Együtt kezdtükkel is ehhez a generációdhoz nyúlsz vissza. Miben változott a két film közti időben az, ahogy kortársaidra tekintesz?
Ez egy nagyon érdekes kérdés, sokat gondolkodom rajta. Azt látom, hogy ez egy elképesztően önálló generáció. Nagyon küzdünk a felnőtté válással, és így harmincas korunkra eljutottunk oda, hogy már tudunk felelősséget vállalni, de még mindig bennünk van ez a gyermeki kíváncsiság és tenni akarás. De közben már jó lenne megállapodni, családot alapítani, sokan meg is teszik, amit nagyon bátor dolognak tartok. Folyamatosan változik a világ, amiben élünk, a platformok, az eszközök, amikkel dolgoznunk kellene. Kicsit olyan Y generációsként élni, mintha mindig versenyeznél az idővel, önmagaddal, a saját elvárásaiddal. Természetesen a pandémia sok minden lelassított, és átalakított, és emlékeztett arra, hogy az Y generációs emberek még mindig fiatalok, még rengeteg új helyzet jön, amihez alkalmazkodnunk kell és embernek kell maradni. Azt gondolom, a világ sokkal gyorsabban változik, mint bármikor előttünk.
Beszéljünk egy kicsit a filmről. Műfajilag egy dramedyre számíthatunk?
Igen, azon vagyunk, hogy valahogy a humor és a romantika megfelelő mennyiségben legyen jelen a történetben. Ebben sokat segítenek a színészek, akik számára bizonyos helyzetekben lehetőségemben áll teret hagyni az improvizációnak. A forgatókönyv is tele van humorral, ezt a casting által tudtuk erősíteni. Mucsi Zoltán az egyik szereplőnk, aki teljesen más karaktert játszik, mint amit megszokhattunk tőle, de hát őbenne mindig van egy kis komikum, akkor is, ha a drámai szerepet játszik. Ha emlékszünk a Szabó István Édes Emma, drága Böbe című filmjére, ott Mucsi Zoltánnak van egy mellékszerepe, amiben egyszerre van humor és tragikum. Ő egy nagyon érzékeny, intelligens színész, és az az emberismeret, amivel ő rendelkezik, mindig átjön azokból a karakterekből, amiket játszik. Egyébként ebben a filmben először alakítanak egy párt az életbeli feleségével, gyönyörű a kémia köztük.
Ha már a szereplőknél tartunk, kik a fiatal színészek?
Ez az amiről még nem szeretnék beszélni. Az a koncepció, hogy amikor közeledik a bemutató dátuma, akkor vezetjük fel a kilenc fiatalt. A producerek a forgalmazóval együtt alkották meg a marketingstratégiát. Ezt velem is egyeztetik és nagyon izgalmasnak ígérkezik. Tudatos kampányunk lesz, egyszerűen azért, mert a magyar filmnek nincs megfelelő presztízse. Jelenleg a magyar premierfilmeket az üres közönség fogadja, és ezen változtatni kell, mert nagyon sok kreatív energia és érték van ezekben a filmekben. Huszonkét éves a legfiatalabb szereplőnk, huszonhat a legidősebb, tehát ez számukra egy nagy lehetőség. Szeretnénk őket ismertté tenni ezzel a filmmel, mert tényleg nagyon tehetségesek, és remek emberek is.
Milyen volt a casting?
A casting folyamata januártól áprilisig tartott, kilenc főt kellett összeválogatni úgy, hogy egy osztályközösséget alkossanak, és a saját 10 évvel korábbi énjüket is el tudják játszani. Tehát ők egyszerre lesznek 28 és 18 évesek ebben a filmben. Annak ellenére, hogy a színész színész, az nem azt jelenti, hogy egyik pillanatról a másikra bele tud helyezkedni egy olyan helyzetbe, amihez gyakran csak egy dialógot kap. Mándel Helga volt a casting director, Olasz Renátó pedig az asszisztensem, aki sokat segített azzal, hogy kis feladatokat hozott, amelyek civilben kezdték el rávezetni a színészt arra, hogy mi is az a karakter, amit keresünk. Ez nekem rendezőként nagyon sokat segített, mert megláttam, hogy milyen tekintetei vannak egy-egy színésznek, hogyan viselkedik egy nem dialógus-központú helyzetben. Így sikerült megteremteni egy olyan hangulatot a castingon, ami a színészeknek is kellemes volt. Láthatóan megnyugtató volt számukra, hogy nem azt kérték tőlük, hogy egyik pillanatról a másikra helyezkedjenek bele egy olyan karakterbe, amit még nem ismernek.
Forgatókönyvíróként végeztél az SzFE-n, többek közt voltál a Filmalap Inkubátor programjának mentora, és a Filmtett Workshop forgatókönyvíró konzulense is. Szerinted tanítható egyáltalán a forgatókönyvírás?
Azt kell megtanulnia az írónak, hogy figyelnie kell a körülötte lévő világra. Az írás alapja a figyelem, a szabadság és a játékosság. Ha például egy játékfilmet ír az ember, elengedhetetlen a kutatómunka, olvasni kell, levéltárba járni, vagy interjút készíteni. Én amikor írói workshopot tartok, azt próbálom átadni, hogy ez egy játékos, kreatív munka. Ezt pedig pénzért egyszerűen nem lehet csinálni, de ha éveken keresztül, szeretettel végezzük, akkor tudunk benne fejlődni és fogunk vele pénzt keresni. Egyszer felmerült a kérdés egy workshopon, hogy miből lehet pozitív erőt meríteni a forgatókönyvírás első éveiben? A válaszom az, hogy semmiből: az ember három-négy év után jut el odáig, hogy tudja egyáltalán kontrollálni az eszközt, ami az írás. Ezt megélni fantasztikus, olyan mint megtanulni egy új nyelvet, vagy megtanulni egy sportot, de nem könnyű. Az motiváló, hogy megfizethetetlen élmény, amikor az ember rájön arra, hogy a semmiből képes világokat alkotni az írásnak köszönhetően.
Tehát akkor idő kell és sok gyakorlás.
Igen, és először nem nagyjátékfilmet kell írni, hanem meg kell tanulni, hogy hogyan lehet a kreatív írást használni, mit jelent a jelentírás stb. Ezután érdemes megismerni azokat az alapokat, amik már szinte a matematikához hasonlóak, például, hogy hogyan tudunk tagolni úgy egy történetet, hogy az feszült maradjon. Egy forgatókönyv akkor okoz örömet, ha játékos, egyedi és elkap, mert van egy saját világa. Ezt szerintem akkor tudja az író megteremteni, hogyha maga is része lesz ennek a világnak, élvezi annak megteremtését.
Több téma kapcsán is említetted, hogy az embereket nehéz becsalogatni a moziba. Záró kérdésként azt szeretném feltenni, hogy te miben látod ennek a megoldását? Hogy lehetne „visszaszoktatni” az embereket a moziba?
Egy olyan kultúrpolitika kellene, ami gyerekkortól hozzászoktatja az embereket ahhoz, hogy a mozi ugyanúgy része a kultúrának, mint a színház, a zene, vagy a képzőművészet. Ez úgy működne, mint ahogy például Franciaországban csinálják, hogy az alaptanterv része az, hogy a moziba járás általános iskoláktól kötelező. Jelenleg úgy nőnek fel generációk, hogy nem tudnak eljutni moziba. Annak, aki kis faluban él, a mozi nehezen is érhető el. Azzal, hogy a kis mozik elkezdték átadni a helyüket a multiplexeknek, nagyon megnehezítették a hazai szerzői film helyzetét. A plázában egész más élmény megnézni egy szerzői filmet, mint a kisebb moziban, és a plázában az ember inkább a nagyköltségvetésű külföldi produkciókat preferálja. Az iskolai oktatás részévé kellene tenni a mozilátogatást, a gimnáziumban szintén: a filmelemzéseket részévé kellene tenni a művészettörténet-, irodalom-, vagy a történelemóráknak. Illetve azt gondolom, hogy kedvezményeket kellene adni a diákoknak, a magyar filmekre különösen. Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy legyen Magyarországon egy Filmmúzeum vagy a Cinemathèque, ami lehetőséget ad a gyerekeknek, családoknak, diákoknak, hogy játékos módon ismerkedjenek meg a filmtörténettel. Mindennek van múzeuma, kivéve a filmnek, holott magyar filmtörténetnél kevés gazdagabb dolgot tudunk mondani. A 20. század elején rengeteg olyan alkotó ment külföldre nemcsak Budapestről, hanem például Kolozsvárról is, akik máig meghatározóak az egyetemes filmtörténetben.
Mit gondolsz, az alkotóknak mekkora szerepe van ebben?
Azt gondolom, hogy fontos az, hogy a producerek, és az alkotók is érdekeltek legyenek a film forgalmazásának sikerében. Az Együtt kezdtük esetében azt tapasztalom, hogy a producerek, Romwalter Judit és Pék Csaba számára ugyanúgy fontos a produktum, amit létrehozunk, mint nekem. Azt kívánom, hogy minden alkotó megtapasztalja, hogy milyen így filmet csinálni.
