Csütörtöktől a romániai mozikban is látható A legjobb dolgokon bőgni kell, Groșan Cristina filmje egy 30-as nő tévelygéséről, halálról, barátságról és a felnövés hosszú folyamatáról. A bemutató kapcsán beszélgettünk humorról, identitásról, az Y-generációs közérzetfilmek trendjéről, és arra is fény derült, hogy miből élnek a rendezők két film között.

Mióta foglalkoztat a filmkészítés, mik az első emlékeid ezzel kapcsolatban?

Aradi vagyok, ahol a filmkészítés nem tűnt egy reális, elérhető szakmának. Egyszerűen azért, mert nem ismertem senkit, aki filmmel foglalkozott, nem is jártam gyerekkoromban művészmoziban, a film számomra sokáig az amerikai blockbustert jelentette. Színházzal, írással és fotóval foglalkoztam, ezeknek az ötvözete vezetett a filmhez.

Félig román családból kézenfekvő lett volna, hogy a bukaresti filmművészeti egyetemre felvételizz, de mégis a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem média design szakára mentél.

A szüleim nagyon nehezen fogadták el, hogy nem leszek sem bankár, sem marketinges, sem titkárnő. Egy mérnökcsaládtól nem is állhatna távolabb a filmezés, édesapám még máig megkérdi, hogy na, akkor megint van egy következő filmes projekted? Bukarestet nagyon ellenezték, és abban az időben nem mertem szembeszállni velük. Végül elengedtek „hülyéskedni” kicsit Kolozsvárra, négy év után ott végeztem a Babeș-Bolyai Tudományegyetem filmes szakán románul, de abban az évben Budapesten nem indult rendezői mesteri az SzFE-n, úgyhogy a MOME-ra felvételiztem. Aradról nézve magam sem hittem el, hogy tényleg lehet filmmel foglalkozni, úgyhogy csak a következő lépésig láttam. Következő kisfilmterv, következő lehetséges forgatás. Azt hiszem, ha valami, akkor ez a vidékiség hátránya, hogy az emberek nem hiszik el magukról, hogy ez egy számukra is elérhető lehetőség.

Groșan Cristina és Rainer-Micsinyei Nóra A legjobb dolgokon... forgatásán (fotó: Stalter György)

Sokan mondják, hogy vígjátékot sokkal nehezebb csinálni, mint drámát. A legjobb dolgokon bőgni kell egy dramedy, arányaiban talán több vígjátéki elemmel. Volt benned félelem azzal kapcsolatban, hogy mennyire fog ez működni?

Elég tiszta volt ez még az elejétől kezdve, hogy vígjáték-dráma hangvételű filmet szeretnék készíteni, akkor is, ha ez a bizonyos műfaj még nem annyira egységes. Rainer-Micsinyei Nóra írótársammal már ebben a tudatban kezdtük írni a forgatókönyvet. Ebben a filmben a humor elsősorban karakterből, szituációból, iróniából és öniróniából fakadt, ezekkel pedig öröm dolgozni. A humornak van egy bizonyos ritmusa, ami akkor működik, ha minden a helyén van, és erről már a forgatás alatt meg kellett bizonyosodnunk. Inkább az volt a nehézség, hogy ne vágjunk ki olyan dolgokat Meller Anna vágóval, amiket már ezerszer újranéztünk, mi már untuk, de egy friss szem még csak akkor fedezte volna fel. Ez egy tanulási folyamat volt, amit nagyban tudtam hasznosítani a következő filmemben.

Amerikában már-már hagyománya van a harmincas, tengődő, nem tökéletes nőkről szóló indie filmeknek, sorozatoknak (pl. Csajok, Frances Ha). Ez a hullám elérte Európát is, Norvégia Oscar-jelöltje, A világ legrosszabb embere is hasonló témát dolgoz fel. Szerinted mi az oka ennek a jelenségnek?

Ha édesapámat kérdezed, biztos nem mondja, hogy sok film van ebben a témában, mert 65 évesként más érdekli. Elsősorban a célközönségnek tűnik fel, hogy egyre több ilyen témájú film van. Szerintem az az oka, hogy az a generáció, amit már egy ideje foglalkoztat ez a probléma, most kezd kapni esélyt, hogy filmet csináljon. Trend ez most, de nem csak a forma kedvéért: van mögötte tartalom, én úgy látom, a közönségnek igénye van erre a fajta történetre.

Groșan Cristina és Győri Márk A legjobb dolgokon... forgatásán (fotó: Stalter György)

Egy előző beszélgetésünk során említetted azt a félelmed, hogy „női filmként” fogják elkönyvelni a filmet. Mennyire igazolódott ez be?

Nekem nagyon nehéz kívülről látni ezt, inkább te tudnád ezt megmondani.

Szerintem nem az.

Ennek örülök. Volt, hogy ráragasztották a „csajfilm”-címkét, de nem úgy tűnik, hogy ez a film egy nőknek szóló alkotásként lett kategorizálva. De igyekszem távol maradni az értékelésektől, ez már nem az én dolgom.

Tehát nem olvasol kritikákat?

Igyekszem nem olvasni, se jót, se rosszat. Ha jó a kritika, nem csak enyém a dicséret, ha meg rossz, nem tudok válaszolni, ez nem egy dialógus. Talán egy év távolsággal lehet majd annyi objektivitásom, hogy külső szemmel nézzem a filmet és a róla szóló írásokat.

A főszereplő Rainer-Micsinyei Nórával közösen írtátok a könyvet, ez a személyesség nagyon érződik a filmen. Még fontos szereplő a hősnő barátnőjét alakító Huzella Júlia, az ő anya-színésznő konfliktusa sarkalatos téma. Ennek is a személyesség az origója?

Forgattunk egy videót, amikor Nórát kipróbáltam Majaként, ezt egymás között karaktervideónak neveztük. Ehhez kértem fel Julit segítségként, hogy legyen Nóra partnere. Gyorsan kiderült, hogy őt is érdeklik a saját generációja problémái. Ennek kapcsán elkezdte mesélni, hogy ő mit lát maga körül, hogyan éli meg az anyaság és a karrier kérdését, ezek pedig engem is foglalkoztatnak. A Julival való beszélgetések adták a löketet, hogy picit továbbgondoljuk ezt a karaktert, mert az ő szerepe eredetileg egy kisebb epizódszerep lett volna. Ezen felül érdekelt még a Maja és a Juli által játszott Sára konfliktusa is. Ők egyidős karakterek, akik két, teljesen külön utat választottak és mindkettőjüknek úgy tűnik, hogy a másiknak jobb.

Groșan Cristina és Hernádi Judit A legjobb dolgokon... forgatásán (fotó: Stalter György)

Ezzel el akartál mondani valamit arról is, hogy milyen a barátság 30 fölött?

Igen, abszolút. Egyszer egy vetítés után kaptam egy érdekes visszajelzést egy hatvanas éveiben járó hölgytől, aki elmondta, hogy nagyon fontos beszélni a női barátságokról, és boncolgatni azt a kérdést is, hogy egyáltalán megmaradnak-e. Neki a házasság után a karrier és a gyerekvállalás volt az útja, ezek mellett pedig egyszerűen nem maradt ideje szoros baráti kapcsolatokat fenntartani. Ez is emlékeztet: nem adott, hogy akivel jóban vagyok most, azzal tizenöt év múlva is jóban leszek, ha nem teszek érte.

Miért érdekelt a halál témája? Majának a film elején elég konfliktusos viszonya van vele.

Úgy nőttünk fel, hogy nagyon távol van tartva tőlünk a halál kérdése. Régen, vidéken az egész falu gyászolt az elhunyt családjával, nemcsak a születés vagy a házasság, a halál is egy esemény volt. Most már-már tabunak számít, nem beszélünk róla, inkább diszkréten rettegünk tőle. Emiatt is érdekelt, hogy egy éjszakán keresztül hogyan tudunk nyitni e téma felé. Majához hasonlóan én is töltöttem már egy fél éjszakát halottszállítókra várva, és ez sokáig velem fog maradni. Hullámokban jön és megy a helyzet szomorúsága, abszurditása és az a felismerés, hogy egyszer mi is ott fekszünk majd mozdulatlanul, de odáig nem mindegy, hogy telik el az idő.

Hogy született meg a film végén levő, plakáton is szereplő focipályás snitt?

Kerestem egy olyan vizuális lezárást, ami mégis nyitva hagyja a történet végét. Ez a zorb gömbnek nevezett felfújható labda, amiben Nóra gurul, már megjelent a forgatókönyvben. Ehhez kerestünk focipályát helyszíneléskor, Győri Márk operatőr ötlete volt, hogy vegyük fel drónnal is a jelenetet. Én is kipróbáltam a gömböt, de nem annyira kellemes bukfencezni benne, mint amennyire annak tűnik. Nóra jól tudta előadni, így sokunknak kedve lett belebújni a gömbbe.

Ez a kép jól kifejezi az állapotot, amiben Maja mellett sok fiatal van. Szerinted mi vet véget ennek a sodródásnak? Egyáltalán vége lesz valaha?

Erre én is kíváncsi vagyok. A szüleinknek teljesen más életútjuk volt. Nekünk egy megváltozott világban, új körülmények között kell kitaposni az utat, miközben egy másik generációnak próbálunk megfelelni. Kiskoromban én sem úgy képzeltem el, hogy 30 évesen ennyi kérdésem lesz még. Ez a sodródás talán akkor érhet véget, ha elfogadjuk, hogy ez van, ilyen körülmények között kell fejlődni, döntéseket hozni, tovább menni. A következő generációnak talán ezért könnyebb lesz, mert rálátásuk lesz arra, hogy mi hol döntöttünk jól vagy rosszul. Legalább lesz egy referencia a kezükben.

Beszéljünk egy kicsit a második filmedről. A Hétköznapi kudarcok egy cseh–magyar–olasz–szlovák koprodukció. Hogy alakult ez így?

Már régi vágyam volt dolgozni ezzel a csapattal. Marek Novák producer elküldte a prágai FAMU-n akkor végzős Klára Vlasáková forgatókönyvíró mesteris diploma-forgatókönyvének első vázlatát azzal kérdéssel, hogy lenne-e kedvem közösen fejleszteni és megrendezni. Nagyon tetszett az anyag, olyan karakterek voltak új kontextusba helyezve, akikkel már én is foglalkoztam a rövidfilmjeim során. Ennek ellenére nagyon szkeptikus voltam a finanszírozást illetően, biztos voltam benne, hogy a cseh filmalap számára nem lesz elfogadható, hogy hazai a projekt, de külföldi a rendező. Szerencsére nem volt igazam, nagyon nyitottak voltak, ők adták az első löketet. Ezt a sztorit A legjobb dolgokon… előkészítése alatt kezdtem el fejleszteni, és ez így nagyon jó volt, mert amikor kellett az egyikből egy szünet, ott volt a másik. Három évig fejlesztettük, nyáron leforgattuk 32 nap alatt Prágában és környékén. Szerencsém volt, hogy A legjobb dolgok...-ból tudtam tovább vinni az alkotótársaim egy részét a cseh filmbe: a társproducer Stalter Judit a Laokoon Filmgrouptól, az operatőr Győri Márk, a vágó Meller Anna.

Milyen második filmet készíteni? Gyakran mondják, hogy még nagyobb nyomás, mint az első.

A járvány miatt csúszott A legjobb dolgokon… premierje, csak másfél évvel a tervezett bemutató után sikerült a világ elég állítani a filmet. Olyan gyorsan történt minden, hogy nem volt meg ez a természetes időmúlás a két film között. Párhuzamosan zajlottak a dolgok, kicsit olyan volt, mintha egyszerre csináltam volna két elsőfilmet. Szóval nem volt meg ez a nyomás, részben azért sem, mert a Hétköznapi kudarcok egy más nyelvű, teljesen más műfajú film.

A Hétköznapi kudarcok forgatásán (fotó: Havlena)

Milyen volt ebben a multikulturális közegben dolgozni?

A multikulturalitás nagyon otthonos, én ebbe születtem bele. Szeretem, ha nem kell választani, ha több szín van egyszerre jelen. Egy kicsit megtanultam csehül, mert szerettem volna érteni a stábtagokat a forgatáson, de alapvetően angolul kommunikáltunk. A színészeknek meg a stábnak pedig pozitív kihívás, egyfajta kuriózum volt nem cseh rendezővel dolgozni, emiatt kíváncsiak voltak. Egy idő után rájöttünk Győri Márkkal arra, hogy jó, ha magunk között is angolul beszélünk, mert így több információhoz jut a stáb.

Dolgoztál már magyar, román és cseh színészekkel is. Van általános különbség köztük?

Nem igazán, amennyiben profik és érdekli őket a film. Valahol nagyon megnyugtató az, hogy ez egy univerzális szakma. Talán az egyetlen különbség, hogy a cseh színészek eljönnek a forgatás felénél tartott buliba, és a lezáró stábbuliba is.

Nehezített pálya volt nőként, idegen nyelven filmet rendezni?

Kevésbé nehéz, mint az első film. A legjobb dolgokon… volt az első nagyjátékfilmem, a rövidfilm teljesen más. A filmezés alapvetően egy hierarchikus rendszer, és amikor hátrányt éreztem, akkor nehéz volt szétválasztani a pályakezdő státuszt a nememtől. Nem találkoztam rossz szándékkal, de volt olyan, hogy nyomatékosítani kellett, hogy ez a döntés született részemről, és nem megkérdőjelezhető. A legjobb dolgok során a színész Patkós Marcit tanító zárszerelőt győzködtem, hogy nem kell tovább várni a rendezőre, az én vagyok, kezdhetjük. A sztereotípia alapján a rendező egy ötven fölötti fehér férfi, de szerencsére ez most már elkezdett sokszínűbb lenni.

A legjobb dolgokon bőgni kell stábja Szarajevóban

Ha választanod kéne, melyik a kedvenc(ebb) részed, az írás vagy a forgatás?

Nem lehet választani, mindkettő más kihívásokkal állít szembe. Jelenleg a sound design a kedvencem, az akkora jutalomfalat! Ebben a fázisban már megküzdöttél a nehéz részével, már csak csinosítani kell az anyagot. Az, ami ott van a képen, elkezd még jobban élni a hang által. A vágási folyamat vége, az ún. „picture lock” szorongását is tudja nyugtatni a hangutómunka, hiszen kisebb dramaturgiai döntéseket még itt is lehet hozni, és tovább finomítani a történetmesélést.

Végezetül, egy nagyon materiális kérdés. Miből élnek a rendezők két film között?

Nekem úgy tűnik, a szakmában mindig egy kuriózum, a rendező miből él két projekt között, ha mondjuk, nem reklámot rendez. Pedig nem kéne, hogy tabu legyen, a rendezőnek is van telefonszámlája és albérletet is fizet a hónap elején. Én például nagyon szeretek fotóval és grafikával foglalkozni, kulturális rendezvényeknek a vizuális kommunikációját látom el (Margó Irodalmi Fesztivál), és könyvkiadókkal dolgozom borítótervezőként. Ez nagyon másfajta munka, csapatban dolgozom, de én magam (és egy laptop) egy csendes helyen elvagyok a feladatokkal. Egy nyugodtabb időszakban fejleszteni is tudok különböző projekteket, írni, workshopokra járni, úgyhogy számomra ez egy működő kombináció.