Egy új realizmus született meg a mozivásznon: a Balaton-romantika, a hazai borkultúra és a megmosolyogtató alkoholizmus, a vízibicikli, a tanári bérből finanszírozott pompás vidéki esküvők, a „mizu mizu mizu” valósága. Itthon kolbászból van a kerítés.
Épp ideje volt. A klasszikus realizmusban már régóta nem hisz senki, csak különböző ideológiák és fantáziák realizmusai „léteznek”. Vagy, hogy André Bazint idézzem: „Nem egy, hanem több realizmus van. Minden kor keresi a magáét […].” A valóság „hű” ábrázolásának nagy – akár korokon is átívelő – paradigmái alakultak ki. Van mágikus realizmusunk, hiperrealizmusunk, volt szocialista realizmusunk, amit aztán mondhatni világszerte leváltott a (Mark Fisher által definiált) kapitalista realizmus. Ez utóbbi innovációival újabb valóság-csomagokat szabadított ránk. Beszélünk digitális realizmusról, virtuális valóságról, de a virtualitás valóságáról is. A technológiai fejlődés lassan évente új realizmusokat szül; a szocialista realizmus helyett eljött értünk a social media realizmus, aminek evolúciójával alig győzzük tartani a tempót: komoly kihívást jelenthet egyeseknek a facebook- és az insta-realizmus után/mellett a TikTok-realizmushoz adaptálódni. Létezik valóságshow, de már inkább a show a valóság.
Az már mondhatni közhely, hogy a hatalom kedvenc formátuma a kosztümös, történelmi filmeposz, de körvonalazódik egy kortárs témákra építő irányvonal is, érdekes módon, nagyrészt az ötvenes évek szocialista realizmusának mintájára. Ennek talán első, de félreérthetetlen darabja az Együtt kezdtük. Míg a szocreál állandó idilli környezete a gyárak világa volt, az új realizmus esetében ugyanez a Magyar Turisztikai Ügynökség Zrt. reklámjaiba illő, fonyódi és badacsonyi látképeknek, a balaton naptól csillogó hullámainak, a zöldellő borvidékeknek feleltethető meg. A szocreálban a cselekmény középpontjában mindig a munka és a termelés állt; manapság mi más lehetne ennek méltó párja, ha nem a hazaszeretet és persze a szexualitás, illetve a reprodukció kérdése (melyek ugyanazon ideológia szentháromságát alkotják)? Jelen vannak a – Hirsch Tibor szavait kölcsönözve – „megjavulni képes termelési hősök”, akik jelen esetben a NER realitásán kívüli külön utakat keresnek, „egyénieskednek”, majd rá kell jönniük: itt a helyük, a nagyapa örökségét szimbolizáló pincészetet kell csupán felvirágoztatni, ilyen egyszerű. Marci (Jakab Balázs) és szerelme, Franciska (Mosolygó Sára) is ezt az utat járják be.
Gimnazista éveik után mindketten Londonban kötnek ki, azt hiszik, álmaik ott valósulnak majd meg. Tévednek, rá kell jönniük, hogy „ott sincs kolbászból a kerítés”. Pontosabban: ott nincs, idehaza viszont a lehetőségek egész tárháza várja hőseinket. Franciskának egy másik bűn miatt is vezekelnie kell: Angliában választott magának párt. A jól fésült, sikeres brit üzletember (Joe Weintraub) ugyan kívül megnyerő, de belül romlott, egoista, törtető, egy amolyan nyugati kapitalista control freak. Az ilyenekkel nem érdemes keveredni, ezt később Franciska is belátja, így a film fajtiszta fehér szexualitásra vonatkozó nézői elvárásoknak is eleget tesz.
Nem maradhat ki a szabotőr figurája sem, aki a szocreál filmekben a termelést hátráltatja, az Együtt kezdtükben pedig a konzervatív családmodellt rombolja nagy erőkkel: Ádi (Kövesi Zsombor) az egyéjszakás kalandokat keresi, elhanyagolja volt párját és kislányát, és mindennek tetejében még „narkós” is. Túl sok van a számláján, neki valódi krisztusi újjászületésre van szüksége: a klinikai halálból kell visszatérnie, hogy jobb belátásra jutva jóvátehessen mindent.
Gelencsér Gábor egyik Filmvilág-cikkében a Filmalap korszakát – némi fanyar humorral – az Elment az öszöd és az Elk*rtuk című „gyurcsány-filmekkel” keretezi, illetve reméli, az NFI filmkultúráját nem az ilyen explicit aktuálpolitikai alkotások fogják meghatározni. Talán nem így lesz, de ez nem jelenti azt, hogy nincs mitől „félni”. A hatalom is képes tanulni hibáiból; ha az egyoldalú politikai thrillerek nem csúsznak le a torkokon, egyéb stratégiákhoz kell folyamodni. Erre ideális eszköz a „realizmus”, egy saját idilli valóság megteremtése. Ez a realizmus pedig a Balaton-romantika, a hazai borkultúra, a vízibicikli, a tanári bérből finanszírozott pompás vidéki esküvők, a megmosolyogtató alkoholizmus, de a kétségbeejtő drogfüggőség, a „mizu mizu mizu”, a Wolt-futár ledudálása, majd a „húzódj már le, te köcsög!” felkiáltás eme könnyed, jéghideg, felrázott (de nem kevert) elegye. Gelencsér két filmpéldája közt látható a jókora technikai fejlődés tengelye is. A magyar film egyre látványosabb, egyre professzionálisabb (az okostelefonnal forgatott Elment az öszödhöz képest nagy előrelépés a Bourne-trilógiát idéző Elk*rtuk).
Az Együtt kezdtükkel sincs semmi baj technikai szinten: helyén van a rendezés, az operatőri és színészi munka, van pár megmosolyogtató poén, és érdekesnek ígérkező konfliktus. Ne feledjük, az ötvenes évek termelési filmjei is hozzáértő kezek, tehetséges rendezők és színészek alapos munkái voltak. Az egyetlen kritika talán a forgatókönyvre irányulhatna, hiszen kevésbé érződik, merre halad a cselekmény. Ez azonban nem véletlen: egy sajátos realizmus alapjainak letételéhez nem kitüntetett dramaturgiai pontokra, nem egetrengető fordulatokra van szüksége. Egy lassan csordogáló állapotot, kis túlzással egy csendéletet kell közvetítenie, amiből az adott realizmus legalapvetőbb fizikai törvényeit tanulhatják meg és sajátíthatják el a nézők.
