Most kellett eldönteniük az alkotóknak, hogy a szabadság vándorai lesznek, vagy mindig ugyanúgy fújják a dalt. Végeredményben léptek: egyet előre és kettőt hátra.
Demjén Ferenc életműve sokakra hatással van, de szemmel láthatóan Orosz Dénest (Poligamy, Coming out, Seveled) olyannyira megihlették a zenész dalai, hogy egy egész filmet kerekített köréjük. Ez a hozzáállás alapvetően határozza meg a Hogyan tudnék élni nélküled? milyenségét: a készítők nem a slágereket építették egy épkézláb történetbe, hanem a sikerszámok jelentik szinte az egyetlen koherenciát a sablonos narratíván belül, így a menetrendszerűen érkező, tetszetősnek szánt énekes-táncos jelenetek közötti időt elfelejtették izgalmassá tenni.
A zenei betétek és a romantikus vígjátékokra jellemző elbeszélés viszonyát tekintve Orosz filmje visszatér a musical kezdeteihez, hiszen már a műfaj megszilárdulásakor a szórakoztatás volt az elsődleges szempont, és csak másodlagos, hogy mi is történik a szereplőkkel – a Hogyan tudnék élni nélküled? pedig ezt a formalista hagyományt viszi tovább. A klasszikus megközelítés azonban nem feltétlen nyújt eleget a 21. századi nézőnek: a bizonyos fokú realizmus utáni vágy már a szuperhősfilmeket is utolérte, illetve számos területen alapvető filmkészítői attitűddé vált az önreflexió és a műfaji konvenciókkal szemben tanúsított irónia. Az igazán kiemelkedő (jukebox)musicalek cselekménye önmagában is megállja a helyét, valamint énekes koreográfiái a dramaturgiát is építik, nem pusztán látványelemként funkcionálnak. Elrugaszkodni a valóságtól bátorságot és kreativitást igényel, ezért ha már ezt az utat választotta Orosz Dénes, valamint Goda Krisztina és Kormos Anett forgatókönyvírók, talán jóval nagyobb amplitúdóval kellett volna élni.
A hajdani balatoni nyaralás során szárba szökkent szerelemnek köszönhetően a film jelentős hányada flashback. Egy eltitkolt naplóból megtudjuk, hogy Eszter (Törőcsik Franciska) és Gergő (Ember Márk) románca a 90-es évek közepén zajlott, a megidézni szándékozott korszak hangulata azonban jobbára semmiben sem különbözik napjaink retrohullámától (ebből a szempontból a két évvel ezelőtti Nyugati nyaralás pozitívabb példának bizonyult). A strandos lángos, a dauer és a rockzenével lázadó ifjúság csak egyszerű és felszínes eszközei az ezredfordulót megelőző évek bemutatásának, ami egyértelművé teszi, hogy a film által választott éra pusztán közeg, de jelentősége aligha van. Ebből – a dalok kiemelt szerepéből, valamint Demjén Stan Lee-féle cameójából – következik, hogy az alkotók koncepciója tulajdonképpen nem egy épkézláb musical gyártása volt, hanem egy mozgóképes kíséret a legkedveltebb és legismertebb Demjén-dalokhoz. Mint ilyen, többnyire szintén elvérzik: redundáns információ, ha ugyanazt szóban és dalban is elismétlik, továbbá a Demjén munkásságában jártas nézők újra felidézhetik a film által, miért is vált ikonikussá az előadó, ezzel szemben frissesség híján nem sikerül közelebb hozni a felcsendülő szerzeményeket a feltehetően célközönségnek szánt fiatalokhoz. Itt megint csak felmerül a kérdés: miért maradt Marics Peti marketingeszköz, ha jóformán ő az egyetlen hivatásos énekes? Nem lehet elmarasztalni Törőcsik és Ember párosát, a többi szereplőnek viszont meglehetősen kevés zenés jelenléte van, pedig szívesen hallgattuk volna még például a kiváló hangú Márkus Lucát is.
Ennek a világnak a játékszabályai szerint rendben van, hogy a szereplők lépten-nyomon dalra fakadnak, sokkal bosszantóbb azonban a gyerekbetegség, hogy ezekben a nagyjelenetekben a fő karaktereken kívül mindenki egy NPC, és észrevehetően hagyják téblábolni a performanszból kiszorult, statisztává lefokozott figurákat. Ha egy közel kétórás videóklip-válogatásként tekintünk a filmre, esztétikai szempontból nem lehet panasz, ugyanakkor 700 millió forintos állami támogatás ellenére a katarzist sem hozza el (például az akciófilmesre vágott, dutch angle-ben felvett Mikor elindul a vonat című dal előadása miatt) – mindezen esetlenségek azonban eltörpülnek a zavarba ejtő tény mellett, hogy az utószinkront bántóan nem sikerült párhuzamba hozni a látottakkal.
Tekintve, hogy a szerelmi sokszögről szóló romantikus történet szereplői csak asszisztálnak a Demjén-válogatáshoz, a karakterek sokkal inkább típusok maradnak – tisztességes környezetből érkező lány, akit megront a szabadságot megrögzötten hajtó rocksztár; a legyet is röptében elkapó kujon; a szerencsétlenségükben egymásnak teremtett, harmadik kerékként pislogó fiú és lány; az erőskezű apa –, mintsem összetett személyiségek. Az alibiként szolgáló szüzsé jól ismert, mesés fordulatai kevés meglepetést tartogatnak, csupán ötlettelenül modellezik azt az abszurd miliőt, amelyben minden kiénekelt fájdalom és vonzalom happy endben – pontosabban legalább három boldog befejezésben – sűrűsödik össze. A film annak is köszönheti stílustalanságát, hogy mellőzték az egyedi hangvételt és újfent nem vettek tudomást a hazai sajátosságokról (ahogy fentebb már szerepelt, például a 90-es évek ideológiáiról sem), hanem külföldi mintára egy abszolút univerzális panelekből álló musicalt írtak – ez nem teljesen meglepő a Csak szex és más semmi című szinglifilmet, a Spielberg-féle Kapj el, ha tudsz mozijára hajazó Kaméleont, illetve az olasz Teljesen idegenek alapján készült BÚÉK-ot is jegyző Godától.
Mindennek ellenére igazságtalan volna elvitatni, hogy a színészeknek van karizmája (annak ellenére, hogy a harmincas éveikben járó művészek majdhogynem tinédzsereket játszanak), és egy-két kínosabb poén mellett azért kapunk humoros és pikírt replikákat is. Ha másra nem, arra valóban jó a Hogyan tudnék élni nélküled?, hogy újra felfedezzük maguknak Demjén Ferenc örökzöldjeit.
