Fazakas Péter filmrendező neve sokáig a sorozatrajongók köreiben volt ismertebb, majd A játszma című 2022-es kémfilmmel robbant be a játékfilmes köztudatba. A magyarországi mozikban október 31-én, Romániában december 6-án debütáló, igazi sztárparádét felvonultató második nagyjátékfilmjéről, a Ma este gyilkolunkról kérdeztük a Filmtettfesztre immár második alkalommal ellátogató rendezőt.
A játszma bemutatása körül nagyon sok interjú készült veled, de valahogy mindig mindenki a filmről faggatott, és alig derült ki rólad valami.
Talán nem véletlenül.
De engem épp ez érdekelne. Milyen úton jutottál el a filmkészítéshez?
Én először a TTK-ra [ELTE Természettudományi Kar – szerk.] felvételiztem, és a földtudományi karon, geofizikán kezdtem el a tanulmányaimat, de ez csak egy rövid ideig tartott, mert ugyan érdekelt a dolog, de inkább valamiféle romantikus vonzalom volt ez a vulkánokhoz és társaikhoz. De nagyon hamar rájöttem, hogy amit ott meg kéne tanulni, ahhoz nekem talán se képességem, se türelmem, szóval úgy döntöttem, más irányba folytatom. És akkor így adódott valahogy az, hogy legyen az angol az új irány, mert az viszonylag jól ment, meg érdekelt is. Kellett mellé valamit még választani, és akkor itt jött az általános és alkalmazott nyelvészet, amit szintén egy pár évig tanultam. De mindent csak egy kicsit, olyan „fél fenékkel”. Amikor már lehetett szakosodni, maradt csak az angol és azzal párhuzamosan végeztem az akkori Iparművészeti Főiskolának az audiovizuális kommunikáció, azaz videó szakát. Angolból lett diplomám, videóból nem, így aztán elkezdtem angolt tanítani: cégekkel dolgoztam, akik beíratták az alkalmazottaikat nyelvet tanulni. Majd az egyik ilyen angolórán az egyik tanítvány megkérdezte, hogy nincs-e kedvem a reklámügynökségüknél dolgozni, mert várják a fiatal, nagydumás alakokat, amilyennek én is tűntem – így elmentem egy reklámügynökséghez dolgozni. Ez egy Geszti Péter és Angyalosi László által működtetett cég volt, ahol Herendi Gábor volt az állandó rendező a reklámfilmeknél, és én éppen hozzá csatlakoztam. Ezáltal sodródtam bele a filmezésbe, a cégnél vele kezdtem el reklámfilmeket, meg minden mást, tévés dolgokat csinálni. Tulajdonképpen azt mondanám, hogy a gyakorlat által tanultam meg valamennyire filmezni, igazán hivatalos képzésben nem nagyon vettem részt.
Így, hogy a reklámfilmtől indultál, milyen a filmhez való viszonyod? Hogy állsz az elitistább, művészfilmesebb megközelítéshez, netán a másik oldalon, a „mindenkihez kell szólni” szlogenhez?
Ez egy nagyon bonyolult kérdés, mert azt gondolom, hogy a művészfilm nem feltétlenül elitista. Furcsák ezek a kategóriák. És nyilván az, hogy mi az indíttatás, vagy hogy mi a cél, a csatorna, a nézőközönség, az, hogy hova jut majd el egy alkotás, az is sok szempontból meghatározza azt. Illetve az emberen is múlik, aki csinálja. Az való igaz, hogy nem tartom magam szerzői filmesnek, hanem inkább felkérésre vagy megkeresésre dolgozom, tehát ilyen szempontból egy kicsit talán közelebb vagyok az „alkalmazott” filmesekhez, ugyanakkor igyekszem minél több mindent belevinni saját magamból is, és ez nem zárja ki, hogy egyszer csak talán valamikor csinálok egy filmet, ami teljesen az én ötletemből származik. De ha már elitizmusról beszélünk, nem, az nem cél. Szerintem az a cél, hogy minél több emberhez eljusson a film, minél több embert megmozgasson, hasson rájuk, szeressék, vagy egyáltalán gondolkodjanak róla. De nem nagyon szeretnék ebben igazságot tenni. Nem is lehet, és nem is kell.
A játszma után itt van a Ma este gyilkolunk, ami egy nagyon más műfaj, más világ. Egy kicsit mesélj arról, hogyan született meg ez a produkció, illetve hogy miképpen, mennyire találtad meg a helyed ebben a más világban. Egyáltalán mennyire áll közel hozzád a humor?
A két film, A játszma és a Ma este gyilkolunk esetében az a hasonlóság, hogy egy-egy többé-kevésbé előkészített produkciót vettem át. Mind a kettőnek volt egy-egy rendezője, a produkció már többé-kevésbé kész volt, amikor kiderült, hogy új rendezőt kell találni. Kicsit mint a reklámfilmek estében: adott volt a feladat, amit meg kellett csinálni. A játszma egyértelműen egy thriller-hangütésű film, a Ma este gyilkolunk pedig inkább egy komédia: vígjáték, krimi-elemekkel.
Én remélem, hogy jól találtam meg a helyem és a hangnemet mind a két film esetében. Amit egyébként – úgy emberileg, mint művészileg és szakmailag – fontosnak tartok, hogy ezek műfaji filmek. És ugye, hogyha már azt mondjuk, hogy szerzői vagy műfaji, talán itt még inkább lehet valami mezsgyét találni: vannak olyan szerzői filmek, amik műfaji köntösben jelentkeznek, és vannak olyan műfaji filmek, amik egyébként szerzői infúziót kapnak. Mind a két film esetében az volt, hogy egy olyan műfajról volt szó, amit Amerikában, Hollywoodban csiszoltak tökélyre, én pedig arra törekedtem, hogy ne egy szabásminta alapján dolgozzak, hanem hogy az adott film találja meg a helyét, hogy magyar film legyen, aminek más a tempója, a rezgése, mint egy amerikai-angolszász alkotásnak. Szerintem meg kell találni, hogy egy film mitől tud működni egy adott közegben, régióban, egy adott nyelven úgy, hogy közben hordoz bizonyos műfaji sajátosságokat is. Nem biztos, hogy ettől lesz egy film a legsikeresebb, de a miénk lesz, és ez nekem elég fontos.
Lépéshátrányban – Fazakas Péter: A játszma
A magyar filmtörténetben igen ritkák a folytatások. A hatalmas szakmai és közönségsiker ellenére A vizsga második epizódjára is több, mint tíz évet kellett várni. A visszatérő alkotók mégsem vesztettek semmit ambícióikból és egy újabb jeles dolgozattal készültek: A játszma minden szinten emeli a korábbi téteket.
Említetted, hogy ezt a filmet (is) úgymond megörökölted. Mi volt az, amit te tudtál hozzáadni?
A szereposztás nagyjából adott volt, és már idő sem volt ahhoz hozzányúlni, de nem is nagyon akartam gondolkodni azon, hogy hogyan osztanám ki másként ezeket a szerepeket. Tehát igazából arra fókuszáltam, hogy az adott színészek és karakterek találkozásából hogyan tudom kihozni a legtöbbet. Amiben még volt valamennyi szabadságom, az a díszlet megtervezése volt, ami ugye Pater Sparrownak a szerintem zseniális díszlete, amihez már hozzájöttek olyan dolgok, hogy én hogyan képzelem el, mint rendező – az operatőr barátommal és kollégámmal, Balázs Istvánnal közösen –a dolgokat, az, hogy milyen filmnyelvet választottunk, hogy ahhoz hogyan kell igazodnia a díszlet struktúráinak, színeinek. Szóval alapvetően a filmnyelvet alakíthattam, de a forgatókönyvbe már nem igazán szólhattam bele – bár tény, hogy a nyelv alakulása egy idő után visszahat a forgatókönyvre is. Aztán meg az utómunka-részébe, a vágásba, zenébe, hangzásába volt még sok lehetőségem belenyúlni. Meg nyilván az, hogy magukkal a színészekkel az adott jelenetek hogyan épülnek fel, az egy nagy „együttmunkálkodás” volt az egész csapattal.
Milyen volt egy ilyen színészgárdával, a szakma nagy öregjeivel, legendákkal dolgozni?
Összetett. Egyrészt nagyon izgalmas, sok szempontból könnyű volt, de sok szempontból nehéz is. Könnyű volt, mert tényleg fantasztikus tehetségek, nagy rutinjuk van, bármit csinálnak, az jó és működik. Mondják a szöveget, és már jó, föl lehet egyből venni. Ugyanakkor egy picit nehezebb is kimozdítani már őket, pláne, hogy nem volt igazán időnk próbálni. Az ideális eset az lett volna, hogy megvan a forgatókönyv, elkezdünk dolgozni a karaktereken, próbálunk, az elkezd visszahatni a forgatókönyvre, a dialógusokra, és így megszületik a végleges változat. De ez így viszonylag merev, szoros volt a határidő. Ami még nehézség volt, hogy elég különböző játékstílusú színészekről van azért szó: egészen másként éli meg a szerepeit, és hozza azokat létre például Pogány Judit és Kern András, teljesen más iskolából jönnek, teljesen más tapasztalatok csiszolták, érlelték őket. Ez például nehéz volt, de közben nagyon nyitottak voltak, akkor is, ha nagyon gyorsan kellett az új hangokat, az új ritmust megtalálni. Egymással is sokat vitatkoztak, vagy legalábbis dinamikus viszonyban voltak. Úgyhogy ez egy nagyon izgalmas folyamat, azt is mondanám, hogy műhelygyakorlat volt sokunk számára.
Hallottam ilyen „megfejtéseket”, hogy ez a film a magyar Tőrbe ejtve...
Van létjogosultsága ennek a megfejtésnek. Érdekes, hogy ennek a filmnek a forgatókönyve a Tőrbe ejtve előtt készült el, legalábbis az első verzió. Maga a műfaj, illetve ez az Agatha Christie-szerű krimi nagyon nagy múltra tekint vissza. Valóban van hasonlóság a két film között, de a Ma este gyilkolunk talán nem annyira rafinált, a krimivonal nem annyira erős benne, nálunk egy kicsit fontosabb a komédia, a vígjátéki vonal, illetve az emberi szál, hiszen fontos téma annak a feldolgozása és megélése is, hogy valaki elkezd megöregedni.
A filmet jellemzi valamiféle színpadiasság, talán manírosság is. Úgy érezted, hogy ezt a forgatókönyv követelte meg vagy ez a te pluszod volt a filmhez?
Ez egy nehéz kérdés. Az, hogy ezt az utat választottam, egy ösztönös, gyomorból jövő döntés volt. Ha lett volna idő előkészíteni hosszabban – több hónap –, akkor lehet, hogy ki tudtunk volna próbálni más irányokat is. És ez azóta is, nekem is egy kérdés. Alapvetően meg lehetett volna közelíteni ezt a filmet úgy is, hogy filmnyelvében, elmesélésében egy ilyen kukucskálós, sejtelmes krimi, aminek ellenben kevésbé letisztult az egész képi világa. Én azt éreztem, hogy a forgatókönyvnek a megfogalmazása valahogy ezt a színpadias, közvetlen, picit talán harsány stílus követelte meg, illetve ez illett hozzá. Időnként pörögnek előttem a jelenetek egy más típusú feldolgozásban, és látok nagyon izgalmas jeleneteket, de nem biztos, hogy a végeredmény visszaigazolta volna. Ilyen a filmkészítés: meghozzuk a döntéseket, és nem tudjuk, hogy egy másik irány mit hozott volna.
