Bergendy Péter második játékfilmje az ’56-os forradalom utóéletének „másik” oldalát, az ügynöksorsot mutatja be. Eszközeiben azonban nem a megszokott, lassú magyar keserűséget, hanem – meglepően ügyesen – a hollywoodi thriller zsánerét vette alapul.

Bergendy – az egykori filmes lapszerkesztő – már Állítsátok meg Terézanyut! (2004) című adaptációjában is bizonyította, hogy ki tud lépni videoklipes múltjából és biztos kézzel, egy-két fárasztó poénnal fűszerezve képes színvonalas műfajfilmet levezényelni. Mozija távolt állt a Sas Tamás-féle infantilizmustól, de meg sem közelítette a magyar „szerzői” vonulat kézjegyeit. Ez valljuk be, jó is és rossz is. Jó, mert közönségcsalogatásával talán újabb és újabb nézőket hódít meg a magyar film számára; rossz, mert a nézők gondolkodási ingerküszöbét abszolút kiiktatja. Sebaj.

A vizsga eredetileg tévéfilmnek készült, s moziba dobott változata is ilyen. Messze áll az ’56-os filmek világától: a monumentális, hiteltelen hősköltemény Szabadság, szerelemtől (r. Goda Krisztina, 2006), a lassú, meditatív drámaiságot, szerzői kézjegyeket hordozó Mansfeldtől (r. Szilágyi Andor, 2006), valamint a Barátok közt-ös dialógokkal teletűzdelt amatőr, rendszerváltós Az ügynökök a paradicsomba mentek-től (r. Dézsy Zsolt, 2010) is. Ha hasonlítgatni szeretnénk, akkor inkább Papp Gábor Zsigmond ügynökdokuihoz (Az ügynök élete, 2004; Kémek a porfészekben 1–2, 2009–2010) lehetne, vagy Vágvölgyi B. András Kolorádó kidjéhez (2009), amely szintén műfaji, noir jegyekbe próbált csomagolni egy nem is olyan rossz forradalmi sorsot. Már csak azért is, mert Bergendy – talán reflexív fricskaként – ugyanazt a színészt, Nagy Zsoltot választotta most az ellenoldal szigorúan titkos ügynökének főszereplőjéül, mint Vágvölgyi tette azt „nagypofájú”, kultikus csomagba bugyolált Kreuzer Béla forradalmár alakjának. Nagy Zsolt ügyesen formálja meg az ügynökfigurát, a kommunista hatalom őrzőinek SZT-tisztjét, főleg úgy, hogy igazából szemünk láttára válik kétértelmű figurává. A vizsga ugyanis az átverések, közelebbről az árulások filmje. Az már szinte közhely, hogy a Kádár-korszak besúgó hálózatának kiépítésével megérdemelte ezt a szinonimát, de ez szinte beépült a magyar köztudatba. Ebből a közhelyből azonban Bergendy nem lép ki, ugyanis őt nem nagyon érdeklik a szociografikus következmények, megelégszik a keményen működő diktatúrával, amely felfalja saját gyermekeit. Ebből a szempontból rossz ’56-os dráma A vizsga, ám ha eltekintünk ettől és csak azt figyeljük, hogy az alkotók egy történelmi műfajfilmet akartak nekünk szolgáltatni az árulás mechanizmusáról, akkor korrekt munkát láthatunk.

A történet 1957 karácsonyán játszódik. A szabadságharc utáni időszakban újjászerveződött állambiztonsági hivatal kíváncsi tagjainak lojalitására, ezért titkos vizsgán tesztelik saját ügynökeiket. Az őrzők tehát saját magukat őrzik. Az egyik ilyen ügynök a „német tanár”, Jung András (Nagy Zsolt) SZT-tiszt, akit mentora, Markó Pál (Kulka János) alezredes és Kulcsár Emil (Scherer Péter) vizsgáztat. A próba lényege, hogy olyan helyzetet teremtenek Jung számára, amely döntésre kényszeríti: vagy az érzelmeit választja, vagy a szervezethez marad hűséges. A vizsga alatt azonban éppen szerelme, Éva (Hámori Gabriella) lép a lakásba, akiről rövid úton kiderül, hogy ÁVÓ-sokat ölt a Corvin közben. Markó azonban nem szívesen látná a nagy karrier előtt álló mentorának bukását, ezért igyekszik nyomozásával is utána menni az ügynek.

Sajnos a történelem színpadán ez egy kicsit máshogyan játszódott le. Az ÁVH tagjainak a rendőrségbe való 1957-es beolvasztásának kulcsszavát Kádár mondta ki, aki minden volt ÁVH-st (aki nyomozni akart) dolgoztatni akart. Így gyakorlatilag ezek a „vizsgák” jószerivel színjátékok voltak és egészen másról szóltak, mint ahogyan a filmben megjelenik.

Vagyis Bergendy a történelmi hűséget feláldozta a dramaturgia oltárán, s inkább a műfaji jegyekkel, valamint az ügynöklét kettősségével foglalkozott – igaz vállaltan. Köbli Norbert (Made in Hungária, S.O.S. szerelem) forgatókönyve ügyesen és kimérten adagolja a történetet, miközben a feszültséget egy pillanatra sem tompítja. A vizsga valóban úttörő módon másolja a forgatókönyvírás sémáit, ügyesen veri át szereplőit és nézőit is azzal, hogy a karakterek jellemeit változtatgatja. A film másfél órája alatt nem tapasztaljuk a nehézkesség különböző jegyeit, bár néha egy-két ügyetlen jelenet is beférkőzött a filmbe. Ugyan ki hiszi azt el, hogy egy gyakorlott beszervező tiszt nem szúrja ki, hogy pár méterre tőle két nagytestű, sötét kabátos ember rejtőzik a Duna-parti fa mögött, ráadásul egy hófehér téli környezetben. Hál’ istennek efféle sutaságok ritkán fordulnak elő a filmben.

Ehhez biztosíték még Bergendy biztos kezű rendezése, amely ügyes színészvezetéssel a legjobbat hozza ki az említett Nagy Zsoltból, s a mellette fő kommunista nagykutyát alakító Kulka Jánosból, akivel sikerül folyamatosan azonosulnia a nézőnek. Szintén elmondható ez a női vonalat erősítő Hámori Gabrielláról is. Az összességében karakterarcokat megformáló filmből inkább csak a Nagy-Kulka páros játéka hordoz a sémákon túllépő, kissé mélyebb színészi megformálást.

A magyar játékfilmgyártás forgatókönyv-gyermekbetegségeinek gyógyítására láttunk példát a filmben, ám emellett egy másik állandó hibát is orvosol. Az utóbbi időkben (és úgy néz ki a jövőben ez állandósulni fog) szokássá vált a tévéfilmnek forgatott alkotásokat moziban is bemutatni. Ezeknek szinte állandó hibája a rossz kamerakezelés, a minőséget alulmúló hang stb. Bergendy filmje is erre a sorsra jutott, ám Tóth Zsolt kamerájával valódi filmszerű, noir hangulatot kölcsönzött a filmnek, amin alig látszik a tévés miliő, sőt a részben kamaradrámának mondható voyeur-hangulathoz abszolút passzolnak a szélesvászon képkivágásai. Ez már azért is nagyszerű teljesítmény, mert Tóth egész végig csupán egy Canon 5D II-es fényképezőgépet használt. Ennek ellenére – vélhetően a morzsaléknyi, 135 milliós költségvetés miatt – Bergendy filmje díszletét tekintve a leggyengébb. Néhol bevillanó műanyag lámpák, a folyamatosan statisztamentes épületek és terek még akkor is hiányérzettel töltik el a nézőt, ha tudja, a film szentestén és egy félelemérzetet keltő diktatúra kellős közepén játszódik.

A vállalt történelmi hiteltelenség, pár gyengécske jelenet ellenére Bergendy, ha nem is a legmélyebb, de a legszórakoztatóbb ’56-os és ügynökfilmet készítette el. Ami viszont fontosabb, hogy emellett hosszú idők óta az első biztos kézzel megírt, fényképezett és megrendezett magyar thrillert is megcsinálta. Remélhetőleg ez a közönségbarát vonal nem a szerzői filmek rovására, hanem azokat kiegészítve fogja színesíteni a jövőben a magyar filmművészet palettáját.