A gyógyfürdőző és gyógyvizet iszogató turisták mellett fiatal fesztiválozók özönlik el ilyenkor a monarchiás időket idéző városkát, Karlovy Varyt. A fesztiválközpontként szolgáló betonmonstrum, a Thermal Hotel előtti téren kivetítőn reklámozzák a fesztivál filmjeit, sátrakban árusítják az enni- és innivalót és valahol mindig dübörög a zene és a fesztiválhangulat nem csak akkor hág a tetőfokára, ha éppen valaki híresség érkezik a nagyteremhez vezető bejárat vörös szőnyegére.
Idén az itt megforduló legnagyobb sztár az Oscar-díjas Helen Mirren volt, aki a nyitó gálán vehette át a fesztivál életműdíját, a Kristályglóbuszt. (A korábbi díjazottak között olyan nevek szerepelnek, mint Miloš Forman, Jiří Menzel, Věra Chytilová, Robert Redford, Harvey Keithel, Jude Law és John Malkovich, hogy csak néhányat említsek.) A nyitógála nem egyszer fárasztó show-műsora idén kivételesen egészen ötletesre sikerült. Hatalmas versenymedencét mintázó háttér előtt rángatták dróton az úszókat, miközben fürdőköpenyes ’strandolók’ üldögéltek a rajtköveken. Az egész koreográfia híven tükrözte a fürdőváros hangulatát és emlékeztetett arra, hogy több szekcióban is versenyeznek a filmek a fesztivál díjaiért.
Ezután következett a nyitófilm, a Good Vibrations Lisa Barros D’Sa és Glenn Leyburn rendezésében. A film Belfastban játszódik a 70-es években, amikor az ír katolikusok és az angol protestánsok közötti feszültség kulminálódott és Belfast szinte csatatérré változott. Ekkor határozta el Terri Hooler, hogy lemezboltot nyit a belvárosban és segít a fiatal zenekaroknak az indulásban. A vállalkozása sohasem virágzott fel, nem lett nemzetközi hírű zenei mecénás és az általa támogatott bandák sem jutottak fel a slágerlistákra, de mégis ott bábáskodott a punk megszületésénél Észak-Írországban és segített abba, hogy ezekben a merényletektől és utcai harcoktól zajos időkben közösség kovácsolódjon a fiatalokból. A film kedves és a vége felé különösen szerethető vállalkozás, de nem nyitófilmnek való. Sokkal nagyobb formátumú alkotás és éppen ezért nyitófilmnek jobban megfelelt volna Az ajtó, melynek ráadásul Helen Mirren a főszereplője. A film ehelyett külön vetítést kapott a hetvenes éveihez közeledve is gyönyörű színésznő és Szabó István rendező részvételével.
Idén négy magyar film és egy szerb–német–francia–horvát–magyar koprodukció, a Bojan Vuletić jegyezte Praktični vodič kroz Beograd sa pevanjem i plakanjem (Practical Guide to Belgrade with Singing and Crying) is szerepelt a programban. A dalokkal összefogott, de különálló epizódok elég közhelyesen hangzottak, ami lehet, hogy a nyugati közönségnek még tud újat mondani, de számunkra, akik itt nőttünk fel a térségben és jól ismerjük az itteni viszonyokat, semmi újdonság sincs benne.
Fliegauf Bence filmje, a Berlinben Ezüst Medvével kitüntetett Csak a szél a Horizontok elnevezésű szekcióban szerepelt, de benne van abban a tíz kiválasztottban is, melyek az Európai Parlament kultúra melletti elkötelezettségét mutató, 2007-ben alapított Lux-díjért versenyeznek. A nagy jelentőséggel bíró díj átadója ez év novemberében lesz Strasbourgban. Ekkor dől majd el, hogy melyik film mutatja legjobban Európa kulturális sokszínűségét és az itt dolgozó tehetséges filmkészítők kreatív látásmódját. Azt viszont, hogy melyik tíz alkotás is versenyez idén a Lux-díjért, itt Karlovy Varyban jelentették be egy ünnepélyes fogadás keretében.
Az East of the West szekcióban szerepelt Bergendy Péter A vizsga című filmje és Cserhalmi Sára Drága besúgott barátaim című alkotása is. Ez utóbbi azért is örvendetes, mert egyszer már kénytelenek voltak a filmet kivenni a programból, mivel nem volt elegendő pénz az utómunkálatokra. Majd egy nem várt segítségnek köszönhetően mégiscsak megoldódott a probléma és a Cserhalmi György főszereplésével készült film visszakerült az East of the West versenymezőnyébe. A mezőny elbírálásában részt vett Kocsis Ágnes filmrendező (Pál Adrienn, Friss levegő) is. A szekció díját végül is egy ukrán film a Dom s bashenkoy (House with a Turret) kapta Eva Neymann rendezésében, mely valóban nagyon szép, de egyben végtelenül szomorú történet is a háború idején édesanyját elvesztő, egyedül kóborló kisfiúról. A film érdekessége, hogy a történet Fridrikh Gorenstein azonos című önéletleírása alapján készült. Gorenstein írta többek közt Andrej Tarkovszkij Szoláriszának forgatókönyvét is. A Dom s bashenkoy (House with a Turret) pedig óhatatlanul is megidézi Tarkovszkij szellemét, különösen, ami a film operatőri munkáját illeti, Rimmvydas Leipus litván operatőrnek köszönhetően.
Az East of the West zsűri külön említésben részesítette Kristina Buožytė Aurora (Vanishing Waves / Eltűnő hullámok) című, litván–francia–belga koprodukcióban készült sci-fijét, mely számomra is a fesztivál egyik kellemes meglepetése volt. Az Aurora kiváló példája annak, hogy nem csak gigászi költségvetéssel és a legújabb számítógépes technika generálta trükkökkel lehet lebilincselő tudományos-fantasztikus filmet készíteni. Kristina Buožytė alkotása ráadásul sci-fihez mérten meglehetősen erotikus és így utólag belegondolva szerelmi történetként még inkább megállja a helyét.
A fesztivál fiatalos lendületéről és hangulatos vetítéseiről híres, ahová a kezdés előtt öt perccel azokat is beengedik, akik jegy nélkül várakoznak. A sajtóvetítésekre nyugodtan be lehet vinni a bárban felszolgált kávét, sört vagy üdítőt, sőt akár kutyát is. Idillinek tűnhet hát a hangulat és gyakorta az is, ám az meglehetősen kellemetlen volt, hogy idén két kis vetítőterembe zsúfolták a szakmai vetítéseket, ahol a lehetetlenül kényelmetlen székek mellett a meleg és a levegőtlenség is sokat levett a filmek élvezeti értékéből. Így aztán igazi tűréspróba volt például Kenneth Lonergan Margaret című 150 perces filmje, ami különben is jobban működött volna egy három részre tagolt televíziós drámaként a szeptember 11-e utáni New Yorkról, egy baleset traumájáról és egy fiatal lány (Anna Paquin) felnőtté válásáról. Engem lenyűgözött ugyan az általam oly nagyra becsült román színházi rendező Silviu Purcărete Undeva la Palilula (Somewhere in Palilula) című alkotása, de a film nem csak 141 percével és a már említett körülményeknek köszönhetően tette próbára az emberek tűrőképességét. A különös és rendkívül intenzív látványvilágú filmben érdekes keveredése figyelhető meg a színházi nyelvnek és a filmnyelvnek, melynek eredménye sokban hasonlít Peter Greenaway némely alkotására vagy éppen Alexander Sokurov sajátos Goethe-adaptációjára, a Faustra, mely szintén látható volt a fesztiválon.
Nem láttam ugyan az összes versenyfilmet, de szerencsémre a díjazottak nem maradtak ki az életemből, bár így utólag visszagondolva még egyszer biztosan nem igyekezném pótolni például Ali Mosaffa iráni rendező Peleh akhar (The Last Step) című filmjét, amiért a film főszereplője Leila Hatami a legjobb női alakítás díját kapta a Richard Peňa vezette héttagú zsűritől. A zsűri 15 000 dolláros különdíját Marco Tullio Giordana Romanzo di una strage (Piazza Fontana: The Italian Conspiracy) című, megtörtént eseményeket feldolgozó, archív bejátszásokkal tarkított nagyjátékfilmje kapta. A film nem csak az 1968–69-es diákmegmozdulásoknak, illetve az azok kicsúcsosodását jelentő 1969. december 12-én történet, 17 halálos áldozatot követelő bombamerényletnek állít emléket, de hű képet fest a korabeli olasz társadalomról is. Minden történelmi hitelessége ellenére azonban a film számomra inkább tévéfilmként tudna működni.
A magam részéről Jan Jakub Kolski Zabić bobra (To Kill a Beaver) című alkotásának szurkoltam a leginkább, mely a háborúban résztvevő különlegesen kiképzett katonákat poszttraumás lélekrajzaként is megállja a helyét, de két sebzett lelkű ember kegyetlenül őszinte szerelmi történeteként is remek. A zsűri ezúttal nem a filmet, hanem főszereplőjét Eryk Lubost díjazta, aki Henrik Rafaelsennel, a Mer eller mindre mann (The Almost Man) főszereplőjével megosztva kapta a legjobb férfi alakítás díját.
A Mer eller mindre mann (The Almost Man) című, Martin Lund rendezte norvég film nyerte a 47. Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál 25 000 dolláros fődíját. Lund alkotása szórakoztató történet a harmincas éveiben járó Henrikről, aki gyerekes szórakozásba és féktelen bulizásba próbál menekülni a házasság és a gyerekvállalás számára nyomasztó köteléke elől. Külön említést érdemelt a zsűrítől négy ismert cseh színész alakítása Marek Najbrt Polski Film című komédiában, melyben Pavel Liška, Tomáš Matonoha,Marek Daniel és Josef Polášek játssza önmagát. A csehek különösen jól szórakoztak a helyenként valóban ötletes filmen, de a nemzetközi közönség inkább fárasztónak, mint humorosnak találta Najbrt rendezését, a lengyelek pedig sok, őket kigúnyoló poént egyáltalán nem találtak humorosnak. A film legértékelhetőbb ötlete talán Pavel Liška reflexiója volt saját sztárimázsára. Az ő hangján megszólaló GPS pedig sok szórakoztató pillanatot hordozott. A legjobb rendezőnek járó díjat Rafaël Ouellet kanadai rendező sokak által kedvelt Camion (Kamion) című filmjéért vehette át, mely sokkal egyöntetűbb kedvence volt a szakmai közönségnek, mint az előbb említett Polski Film.
Személyes kedvenceim közt volt még Rodney Ascher a Room 237 című dokumentumfilmje, mely olyan embereket szólalt meg, akik évek óta próbálják megfejteni Stanley Kubrick 1980-as filmjének, a Ragyogásnak rejtett jelentéseit. A film nem is annyira csak erről szól, inkább azt mutatja, hogy egy rögeszmés zseni megszállottsága miként tartja rabul és készteti ugyanolyan megszállott kutatásra fanatikus rajongóit.
A fesztivál megkoronázása volt Jon Wright éjszakai szekcióban bemutatott szörnyfilmje, a Grabbers. A film Írországban játszódik sajátos helyi színezettel, szerethető karakterekkel és minden elemében pontosan hordozza mindazt, amit a szörnyfilmek dramaturgiája megkövetel. Semmi új nincs benne, de jól példázza, hogy egy fanyar humorral tálalt zsánerfilm milyen tökéletesen is tud működni, minden kiszámíthatósága ellenére. A késői vetítésen rock-koncertre jellemző hangulat uralkodott és zajos tetszésnyilvánítás fogadott minden várt vagy nem várt fordulatot. Ha az ajándékba hozott kis szuvenírek mellé becsomagolhatnék valamit, az biztos, hogy az egy darabka fesztivál hangulat lenne, mert az ilyen vetítések után, mint a Grabbers egy hazai moziban a legjobb film is dögunalmasnak tűnik.
