Kocsis Ágnes 2006-ban komor lakótelepi meséjével, a Friss levegővel elhozta a Filmszemle legjobb elsőfilmes díját. Második rendezésével már egyenesen Cannes-ba repült, ahol elismerő tapsnak és díjnak is örülhetett. Hőse ezúttal is kiégett magányos figura, aki viszont nem ül egy kárhozott purgatóriumban, hanem útra kel megváltást keresni.

Egy Sokol rádió idilli muzsikája és vegytiszta, nyomasztó kórházi lift kettőse köszönti a Pál Adrienn nézőjét. Sejteni, hogy Fillenz Ádám operatőr képeiben ugyanazokat a méretre vágott, pontos, szimmetrikus beállításokat láthatjuk viszont, mint az előző Kocsis-opuszban. Pedig meg fogunk lepődni. Mi, az itthoni nézők tudjuk, hogy a 80-as évek lakótelepi és egészségügyi építészete tekint ránk, nyugaton viszont egy jéggé fagyott disztópiát láthatnak benne. A dallamokat a termetes főszereplő, Piroska (Gábor Éva) csoszogó hangja szakítja meg. Lassú léptekkel szedi lábát, hordágyát hol üresen, hol hullát szállítva húzza maga után. A szívek megszakadásáról éneklő liften keresztül jut le a kórbonctanra, egyfajta alvilágba.

Persze nem kell túlburjánzó szimbolikát keresnünk a filmben. Itt minden csupasz és minimális, még az elbeszélés is, pedig pont ez az, amit erősebbnek érezhetünk a Friss levegőhöz képest. Az ottani család leredukált életritmusának kőnehéz tempója itt sem gyorsul fel, de a történet gerincét alkotó nyomozás dramaturgiája, a pikareszk körutat sejtető fejlődése jelentősen dob a Kocsis-féle tempón. Persze jó, ha megvan bennünk a türelem és azonosulni tudunk a stílussal, mégis talán ez a dolog az, amely a legnagyobb meglepetést okozza a filmben. Főleg azért lehet így, mert ellentétben a magyar művészfilmes trenddel, bizony itt látszik, hogy szakértelem csiszolta a forgatókönyvet. A házi társszerző, Andrea Roberti és a rendezőnő közösen írt könyvében nincs ballaszt, nincs fölösleges üresjárat, annyi van beletéve, amennyit el akartak mondani. Mégis azért tart 130 percig, hogy érzékeltesse azt a hatalmas nagy kört/utazást, amelyet magában kell, hogy megtegyen főszereplőnk.

Kocsis korábbi filmjének, a Vírusnak (2005) a főszereplője egy betegség miatt veszíti el barátait, munkáját, életét, egyre csak süllyed, míg egy műanyag burok „koporsóban” találja magát. A rendezőnő itt még visszarántja hősét széthullott világából, a Pál Adrienn XXL-es ápolónője viszont már apátiából indul. 12 éve dolgozik az elfekvőben, egykedvűen figyeli és gondozza az arctalan, kiszolgáltatott, sötétbe burkolózott néma testeket, akiknek a hangosan és szinkronban sikító EKG-szívhangjai fejezik ki börtönük magányát. Ám ez a magány nem a betegeké, hanem a Piroskáé, akit az orvosok ugyan szeretnek, de ápoló kollégái azzal vádolják, hogy élő halottait eutanáziában részesíti. Élettársával (Znamenák István) ketten groteszk kettőst alkotnak: míg ő a reménytelen betegekkel foglalkozva elveszi az életet, addig párja éppenséggel továbbadja: takarmányállatok spermáival kereskedik vidéken. A hét nagyrészében nincs otthon, de ha igen, akkor vagy Piroska súlyproblémáival van elfoglalva, vagy terepasztalát bütyköli, az ideális panellakásokat vizionáló makettet, amely mintha a Friss levegő lakótelepi képzetét kicsinyítené lakásukba.

Piroska megváltását azonban egy betegének névazonossága hozza meg. Sokként éri a Pál Adrienn név, mert egykori osztálytársnőjét – akivel sülve-főve együtt voltak – is így hívták. Eszébe juttatja azokat az éveket, amikor még karcsú, vidám lány volt és fiútársainak rajongását bírta. A hirtelen nosztalgia ösztönzi őt a nyomozásra, hogy újra meglelje az elveszett ártatlanságot, barátságra cserélje a magányt. Hosszú „utazásra” indul, felkeresi volt iskolatársait, újra szembesül életével és a nem várt helyzetekkel, míg rájön, hogy nem is barátnőjét, hanem magát, saját lelkét kell meglelnie. Ám, hogy ez sikerül-e neki, nem tudjuk meg. Az utolsó snitt képeiben, Piroska premier plánjában megváltozik valami, arcában sokkal több élet fedezhető fel, mint a film alatt bármikor.

Persze rögtön feltehetjük a kérdést, hogy ez a szimpla megváltáskeresés nem az unalomig ismert „művészfilmes” kliséket koptatja-e? Bár tény, hogy Kocsis mozija sok helyen beleesik ebbe a hibába, mégis ügyesen tud kimászni belőle úgy, hogy a közhelyeket átfogalmazza, stílussá alakítja. A 80-as évek szocreál designja, amit a Friss levegőben megszoktunk tőle, tovább él ebben a filmjében is. Kocsis világában azonban meghökkentő, hogy ezt nem valami lepusztult posztapokaliptikus környezetként, végtelenül kilátástalan betondzsungelként, hanem egy megfáradt, kicsit takaréklángon izzó mesevilágként tárja elénk. Az elfekvő és a boncterem hideg fémjei, a volt általános iskola perspektivikus kockakövezte, az egyik osztálytárs szocreál mulatója, a szeméttelep iroda-konténere és Piroska albérlete is ezt a retró-univerzumot erősítik. Ettől csak részben tér el az látogatottak lakhelyei közül a sztártervező svábhegyi iroda-villája, a vállalkozófeleség ízléstelen álbiedermeier miliője és Adrienn volt faluja.

Az esetlegesen megírt párbeszédek direktek, jól tükrözik a mindenki által tapasztalt semmitmondó beszélgetések sorozatát, amelyek akár saját életünkből is ismerős lehetnek. Az, hogy vajon megváltozik-e valami Piroska lelkében, annak eldöntését a nézőre bízza a rendező, hiszen arckifejezései a záróképben éppenséggel azt sejtetik, hogy megindult benne valami, de mégis ugyanúgy ül a monitorok között, mint korábban. Mellette pedig újdonsült ápolónő-tanítványa, akire vélhetően hasonló sors vár, mint Piroskára. Vajon az érzelmek újrafelfedezése azt eredményezi, hogy halálba segíti betegeit? Kocsis befejezése tehát kétértelmű, mégsem teljesen sötét. Emiatt talán többször nézhető és szerethető történetté is válik. Az egész hangulat persze mit sem érne a főszereplőt alakító nem hivatásos színész Gábor Éva nélkül, akinek jelenléte teszi igazán erőssé ezt a mozit. Egykedvűnek tűnő játéka ellenére minden finom gesztusa helyén van, és pontosan ezért lesz igazán drámai és érzelemgazdag az utolsó snitt premier plánja.

Ám a Pál Adrienn lassított, depresszív tempója inkább a fesztiválokra járó nézőkhöz szól, s sajnos az elhalasztott premierrel együtt ez a film sem számíthat arra, hogy a köldöknézegetős bölcsészek, a kultúrsznobok, a szakmabeliek és pár érdeklődő kivételével bárki is bemenne rá. Mégis, a maga nemében valóban meghálálja magát annak, aki hajlandó energiát belefektetni. Ha egetrengető alkotást nem is látunk a vásznon, de legalább tanúja lehetünk annak, hogyan lehet újra (Kocsis Ágnessel együtt) bízni az életben. S talán már egy ilyen lehetőség érzékeltetése miatt is érdemes megnézni ezt a nehézkes mozit.