Szabó István már jó ideje presztízsfilmekben gondolkodik, és most sem történt ez másként: Az ajtó egy világhírű regény megfilmesítése, díjnyertes főszereplőkkel, nemzetközileg elismert rendezővel és operatőrrel és a honi színjátszás és filmipar patinás szereplőivel. Csakhogy épp elég példát láttunk már arra, hogy ez a felállás nem mindig működik.
Adott egy értelmiségi házaspár: fiatal férj és fiatal író felesége, aki az alkotás mellett nem bírja egyedül vezetni az új lakás háztartását. A környékbeliek ajánlására felkeresi, és felkéri Emerencet, a mogorva öregasszonyt, hogy végezze el náluk az otthoni munkákat. Ennyit a történetről. Világos, hogy nem ez tette világhírűvé Szabó Magda regényét, hanem a két főszereplő között fokozatosan kialakuló bonyolult passzív-agresszív játszmákon alapuló tisztelet, és (talán) barátság. Mindezt csak azért volt fontos megemlíteni, mert mintha a filmadaptáció szándékosan kerülné ezeket a finom folyamatokat, és inkább a történetre koncentrálna. Persze nem igazságos és nincs is túl sok értelme összehasonlítani az eredeti irodalmi művet a belőle készült filmmel, de legtöbbször úgysem tudjuk megállni. Pláne egy olyan regény esetében, mint Az ajtó, amelyben kifejezetten nem a megtörténő eseményeknek, hanem ezen eseményeken keresztül bemutatott belső állapotoknak van tétje.
Szabó filmje azonban nem csak a regénnyel összevetve, hanem különálló alkotásként, saját médiumán belül sem működik. A legfontosabb, hogy a két karakter között fokozatosan kialakuló intimitás (ami a könyv szervezőelvének tekinthető) szinte teljesen hiányzik a filmből. Szabó csak darabokat képes visszaadni Emerenc és az írónő bonyolult játszmáiból, amivel elveszik a film (és a regény) lényege. Amit kapunk, az egy sor, többé-kevésbé összeillő történetfoszlány. És mivel a regényt sem a narratíva fűzte össze, a filmet sem képes összetartani. Emellett Az ajtó rengeteg kis dolgon is elhasal, olyasmiken, amiket egy film sem engedhet meg magának. Ilyen például az otromba műhó, amit Emerenc olyan kitartóan sepreget, az esőben el nem ázó kabátok, a felesleges feliratok, a zárójelenet nevetségességig eltúlzott szélgépe, a mutatóujjaival gépelő írónő vagy a magyar színészek ajkára nem illő, hihetetlenül zavaró utószinkron. Sokáig sorolhatnánk, de fölösleges. Az ajtó egész egyszerűen nem jó film.
Ha nagyon durvák akarunk lenni Szabó adaptációjával, akár azt is kimondhatjuk, hogy a filmváltozat majd' minden értéket elvesz a regénytől. Emerenc is inkább kelti egy bipoláris-gyanús öregasszony, mint városi legenda benyomását: talán csak én vagyok túl szőrösszívű, de a regény atmoszférájának tükrében a kamerába morcosan néző, majd hirtelen belemosolygó szereplő egyszerűen nem fér bele a nézői elvárásaimba. Ez inkább nevezhető modorosságnak vagy öncélú nosztalgiázásnak, mint bármi másnak.
Ha Szabó egy-egy pillanatra meg is tudja teremteni azt a törékeny közeget, amiből láthatóvá, vagyis inkább érezhetővé válik ez a komplex kapcsolat, minden újból egy pillanat alatt romba dőlhet. A film korpuszából is kilógó kontrasztos, szinte fekete-fehér, agyonstilizált, CGI-viharral dúsított flashbackek annyira kilógnak a műből, hogy akár egy másik film jelenetei is lehetnének. A felsoroltak mellett azonban az alapvető hozzáállással is nehezen lehet megbékélni, mivel a filmet ugyanaz az esztétizálás hatja át, ami hat évvel korábban a Rokonokat. Szabó Magda regénye azonban minden, csak nem esztétizáló, éppen ezért a vásznon is teljesen idegenül hatnak a Móriczhoz még csak-csak illő gesztusok. Jól példázza ezt, hogy a filmben a keverék Viola kutyából is gyönyörű, fajtiszta (bár gyanúsan festett vörös) golden retriever lesz.
Egészen más műről beszélnénk, ha a producerek úgy döntenek, hogy inkább tévéfilmmé alakítják Az ajtót. Talán a Szabó által diktált dramaturgia sem lenne olyan idegen, és a sok kis hiba sem lenne ennyire szembetűnő. Ragályi Elemér képei is inkább képernyőkre valók, mint vászonra. Szinte minden összetevője azt sugallja, hogy ennek a filmnek a szerkezete nem bírja el a mozivásznat, Az ajtó ezért nem is tud ott kibontakozni. Látszólag pedig minden adva volt egy maradandó filmhez, Helen Mirren és Martina Gedeck azonban hiába nemzetközileg díjazott, kiváló színészek, alakításukban semmi finomság, folyamatosság nincs, mintha őket is bedarálta volna a felolvasóversenyhez hasonlító magyar filmszínjátszás. És nem segít rajtuk az sem, hogy az eredeti irodalmi dialógusok szintén nem működnek moziban. Jobb esetben csak leperegnek a vászonról, rosszabb esetben viszont nevetségessé teszi a jelenetet. Sajnos Szabó filmjében elég sok példát találunk az utóbbira: olyan párbeszédeket, amikkel egyszerűen nem lehet mit kezdeni. Komolyan venni lehetetlen, nevetni rajta túl kínos.
Nem érdemes sokat lamentálni rajta, mindenki tudja, hogy nincs könnyű helyzetben a magyar filmipar. Szabó adaptációja ugyan becsalogat majd egy adag nézőt a mozikba (elsősorban a húzóneveknek köszönhetően), de minőségi változást nem tud hozni. Ezért aztán nehéz valamit is kezdeni Az ajtóval. Az ember szíve megszakad, mert szereti a regényt, szereti Szabó Istvánt és kétségbeesetten szeretné, hogy jó legyen ez a film. De jó film helyett másfél óra szépelgő anekdotázást kapunk, ami nemhogy egy Szabó Magda-adaptáció, de egy bármilyen film iránti elvárásainkat sem elégíti ki. Olyan ez, mint Emerenc ajándék porcelánkutyája: csak giccs, nem igazi.
