Hullák, kísértetek és egy szokatlan páros népesíti be Bergendy Péter filmjét – a Post Mortem horrorként ritkán működik, más tekintetben viszont izgalmas vállalkozás.

Az első magyar horrorfilmként hirdetik az immár Oscar-nevezett Post Mortemet, s bár minden ilyen állítás leegyszerűsítő, tény, hogy itthon csak halvány nyomait találjuk a horror műfajának a mainstream nagyjátékfilmek között. Hogy ez miért alakult ki, arról lehet vitatkozni, bizonyára szerepe van benne annak, hogy a szocialista felfogás irtózott a természetfelettitől és a szakma a mai napig a szerzői filmet mint csúcsteljesítményt részesíti előnyben a műfaji filmmel szemben. Akárhogy is, 120 évnek kellett eltelnie az első látványos magyar horrorfilmes vállalkozáshoz, a Post Mortem veszte pedig éppen a műfaji hagyományok, rutin hiánya lett.

Pedig Bergendy Péter saját ötletből született rendezése roppant izgalmas és gyümölcsöző alapötletet mozgat: a viktoriánus korból eredő halottfotózás ma már bizarrnak ható, de a korszakban természetes aktusa köré kanyarít kísértethistóriát, mozgósítva az első világháború és a spanyolnátha sújtotta, kihalt magyar falvak szintén ritkán ábrázolt világát. A Post Mortem a magyar folklórra, a falusi kultúrára is támaszkodik, bár ez lehetett volna még hangsúlyosabb – a kívülről jött főszereplő, Tomás miatt nem is lett volna didaktikus több népszokás és annak magyarázata a filmben. Tomás ugyanis vásári post mortem fotográfus, aki egy kislány, Anna hívására érkezik a fagyos, névtelen faluba, ahol különösen sok a lefotózható halott. És még más is.

Tomás és Anna szokatlan, de remek páros, köszönhetően Klem Viktor és Hais Fruzsina játékos, természetes összhangjának. A fotósból hamar nyomozó lesz, így a Post Mortem nem is csak kísértethorror, hanem kísértet-detektívtörténet is, amelyben a főhősök házról házra hallgatják ki a falusiakat, majd megpróbálnak magyarázatot és evilági bizonyítékot szerezni a természetfeletti jelenlétére (ami legkésőbb az Ideglelés – The Blair Witch Project óta gyakori horrormotívum). A film ezáltal a korabeli technika, a kép- és hangrögzítési lehetőségek előtt is tiszteleg. Mire elég a tudomány és technika, diadalmaskodhat-e a ráció az irracionalitás felett? A Post Mortem ebből a szempontból optimista véget ér, és mivel a fotózás általában a filmkészítés metaforája a filmekben, ez egyben egy önigazoló, önmegerősítő gesztus is.

A Post Mortem a fényképezésen és a rémisztgetésen túl az élet-halál közti átjárhatóságot, a kettő oda-visszafordíthatóságát vizsgálja, hiszen mindkét főhősről kiderül, hogy járt már a „másik oldalon”. A film azonban nem fejti ki sem a szellemvilág törvényszerűségeit, sem a szellemjárás okát, ami pedig a fantasztikus műfajokban kötelező. Az utolsó fél órában egyre meredekebb ötletekkel dobálóznak az alkotók zombikisfiútól négykézláb kúszó szellemtesteken át repkedő emberekig, pusztít a tűz és a víz, azaz a film folyamatosan újraírja a saját világképét, de a nézői igényeket figyelmen kívül hagyja. Odáig eljutunk, hogy akit valaha megérintett a halál, az vonzza a szellemeket, ez azonban nem magyaráz meg minden eseményt és végeredményben nem derül ki, hogy mi köze van egymáshoz a sok hullának és a szellemjárásnak, mit akarnak a szellemek és mi kell ahhoz, hogy eltűnjenek a faluból.

A Post Mortem minden harmadik jelenetében elhangzik, hogy „nem tudom” – becsülendő az őszinteség, csakhogy egyre inkább úgy tűnik, nem csak a szereplők nem ismerik a válaszokat, hanem a készítők sem. Végig érvényes, hogy az alkotók nem tudták eldönteni, hagyományos műfaji filmet vagy arthorrort akarnak készíteni – a Post Mortem lehetett volna a helyszínből kiindulva egy Drakula-trash a Van Helsing nyomában vagy egy álomszerű, fájdalmas dráma az Engedj be! modorában, esetleg egy kiüresített poszt-kísértetfilm, mint a Kísértettörténet (A Ghost Story). A Post Mortem egyik sem – az első fele még viszonylag működőképes, fenntartja a feszültséget klasszikus, ezerszer látott horrorelemekkel (zajok nyomában bóklászás éjszaka, megmozduló hulla stb.). A hősök azonban túl hamar, már félúton átfordulnak áldozatból győztes pozícióba – innentől egyáltalán nem félelmetes a film, pedig még egy órán keresztül tart. Így a Post Mortem a végére teljesen szétesik, egy komolyan vehetetlen csúcsjelenetbe torkollik, amit még a figyelemre méltó ellenpontozás – a túlvilág ábrázolása – sem ment meg.

Nehéz valamit elkezdeni, megteremteni a semmiből egy hagyományt. A Post Mortemből nem az ötletek hiányoznak – mint említettem, az alaphelyzet teljesen releváns és nagyon izgalmas, de később is számtalan fantáziadús pillanata, megoldása van a filmnek. Azt azonban képtelen levetkőzni magáról, hogy az alkotók nem beszélik anyanyelvi szinten a horror nyelvét. Márpedig ez egy kód, egy elsajátítható és követendő jelrendszer, és egy ennyire hatásorientált műfajnál a legkisebb akcentus is végzetesen kizökkentheti a nézőt, a kívánttal ellentétes hatást válthat ki. A Post Mortem sokszor emiatt nem működik: a rémisztgetés elveszti az erejét, mert szinte soha nincs összhangban egymással a színészi játék, az operatőri munka, a vágás ritmusa és főleg a zene, ami egyáltalán nem teremt borzongató hangulatot. Nem is a közhelyes hatáselemekkel van baj, hanem azzal, hogy ezeket sem képes hatásosan, működőképesen prezentálni a film. Mozgó tárgyak még sosem voltak ennyire nem-ijesztőek, de hullák közé beesni is elég nyugis élmény ez alapján.

Összességében tehát a rendezés, az egyes részfeladatok összhangba hozása és maximalizálása okolható a Post Mortem bicegéséért – az érdekes ötletekből is csak néhányat kivitelez jól Bergendy, például a pajta „élőképe” technikailag is remek. Jellemző, hogy amikor nem akar horror lenni, akkor teljesen jól működik a film: gyönyörű vidéken, megkapó, gazdag belsőkben játszódik a történet, a színészek hitelesek, Zánkay Piros forgatókönyvét pedig alaposan kidolgozott apróságok, részletek is fűszerezik.

A Post Mortem közepére eljutunk oda, hogy a halottaktól nem kell félni – talán ez a film üzenete is, bár valószínűleg nem ezen az áron akarták átadni. Kár a Post Mortemért, hiszen többszörösen nehéz helyzetből indult a magas elvárások, egy netre kiszivárgott verzió (ami elvileg nem azonos a most moziba kerülttel) és a forgalmazás csúszása miatt, ráadásként még az Oscar-nevezése is erősen politikai indíttatásúnak tűnik. Ugyanakkor pionírnek lenni mindig is hálátlan feladat volt, de ha ezek után több magyar horrorfilm készül, azt a Post Mortemnek is köszönhetjük.