Az áldokumentarista stílusban tálalt film briliáns példája annak, hogy kellőképpen alkalmazott marketingeszközökkel majd' minden eladható. A film szinte születése óta piaci árucikk, nézőszámtól és bevételtől függő iparág, amit menedzselni, elővezetni, reklámozni szokás.
Ennek eszközeit tekintve semmin sem lepődünk már meg. Az viszont, hogy ez a műfajilag alig-alig helytálló, se nem dokumentum, se nem horror, az alaptörténetet tekintve gyér mítosz, pusztán a beharangozás újszerű ereje miatt ilyen széles nézőrétegeket mozgasson meg: ez valami új. Cinikusan azt is mondhatnánk, a reklám győzelme a mondanivaló fölött, egy merőben külsődleges forma, a hatáskeltés diadala a tartalommal szemben.
A félelemnek, a parttalan szorongásnak állít újabb piedesztált a történet. A szorongáskeltés javarészt külső, filmen kívüli eszközökkel történik. Tanulságos átböngészni a filmet megelőző (főként internetes) kampányt, ami már-már az átverésig menő tárgyilagossággal bizonygatta a történet hitelét. Mindenekelőtt felépíti a történet 1700-as évekig visszamenő előzményét: a boszorkányságért elítélt, majd a faluból száműzött blairi boszorkány, Elly Kedward legendáját. Eltűnését különös halálesetek követik, holttestek bukkannak fel váratlan helyeken, felbolydul a természet rendje, fetisiszta gallyakból összecsomózott keresztecskék jelennek meg a feltételezett gyilkosságok helyszínén.
Heather Donahue, Joshua Leonard és Michael Williams, három fiatal filmes vizsgafilmjükben a boszorkány köré szövődő, részben még élő mítoszt szeretnék feldolgozni. Felkerekednek hát homevideo felszerelésükkel, s a legenda stációit végigjárva, a gyilkosságok, megkínzatások állítólagos helyszíneinek feltérképezése közben a Black Hills erdőben nyomuk vész.
Az ő kálváriájuk e film, amely az áldokumentum hitelességre törő él ményközelségével játszik el, ugyanakkor szerkesztésében a horror a szüzsé vázához igazodik. A fiatalok kameráikkal végig rögzítik az eseményeket, amelyeknek szenvedő részesei, de közben a film tudatosan fokozza az ismeretlen gonosz erőktől való páni félelmet. A szüszpansz, a látszólagos cél és eredmény nélküli kitartott szorongás élménye nem kecsegtet túl sok újdonsággal: még akkor sem, midőn ezt különösen vibráló kameraszögek, homályos félarcok, sokat sejtető képi üresség, hiányok, hátba filmezések próbálják nyomatékosítani. A fő feszültséget a filmen kívülről előzetesen csepegtetett jelentésekhez, történetvázhoz való viszonyítás adja. A fiatalok pusztulása, szánandó egymásra utaltsága, erkölcsi megingásai elkerülhetetlenek, ezt már a film előtörténete közli velünk. Mégis azzal kecsegtet, hogy nem következik be a tragikus vég, illetve hogy legalább fény derül a gyilkosságok lényegére, mikéntjére. De nem: a film ugyanazt a történetet játssza végig, amit előzetesen prezentált, s nem tesz hozzá túl sokat a hogyanok kibontásában sem. A valóságon kívüli mítosz terének és idejének ciklikusságát, az ebben való bolyongás fatalista tényét, az ismétlődések (gyilkosságok a régmúltban és a jelenben) predesztinációs erejét izgalmas vállalkozás lenne feltárni. De ezekre utalásszerű jelzéseken túl nem vállalkozik a film.
A történet kétségtelenül erős hatása abban rejlik, hogy filmen kívüli és belüli narráció kohéziójával a meg- és feloldás nélküli puszta szorongást függőben hagyja, konstans létérzéssé formálja. A definiálatlan feszültség hiányérzetével állunk fel a vége főcímnél, s ez a hiány még sokáig munkál bennünk a film után is. Kulcskérdése a Blair Witch Project-nek, hogy elegendő-e egyetlen nyomatékos hiátus gondos PR-munkával való megteremtése a „markáns film" behatárolatlan titulusához, hisz ennél érdemlegesebb minősítésre nem tarthat számot a film.
