Vin Diesel új munkája egy felnőtteknek szóló fantasy, ami azt a kérdést is felveti, van-e egyáltalán létjogosultsága ennek a műfajnak a mozifilm médiumában.
A Game of Thrones sikerének igazi győztese talán pont Hollywood. A rekordokat döntően magas halálozási arányt mutató, sokszereplős sorozat ugyanis könnyedén világhírűvé tehet egy színészt, akivel aztán el is lehet adni egy hollywoodi filmet (függetlenül attól, meghalt-e már a karaktere Westerosban), legyen az Emilia Clarke, Peter Dinklage vagy Ed Skrein. Jelen film női főszerepét Rose Leslie alakítja, aki Jon Snow szerelmét, a barbár Ygritte-et játszotta a Trónok harcában, mely sorozat világa korántsem áll távol filmünk fantasy-univerzumától.
Már csak azért sem, mert e film a sötét középkorban nyit: Kaulder egy harcosokból álló csapat élén gyilkolja a boszorkányokat, akik pestissel törnek az emberiség ellen. Épp sikerül megölnie a banyák királynőjét, aki viszont örök élettel átkozza meg. Ugrunk az időben, egészen napjainkig: Kaulder New Yorkban él, de továbbra is ősi mesterségét űzi, noha egyre kevesebb melója akad, mivel a boszorkányok haladtak a korral és elrejtőztek az emberiség elől, valamint betiltották a fekete mágiát. De persze akadnak régisulis képviselőik is, akik a Kaulder által megölt királynő visszatérését tervezgetik.
Nem csak Leslie tűnt már fel ilyen szerepben: maga Diesel is vonzódik a fantasy-hősökhöz (vagy egzotikus fizimiskája okán találják meg az ilyen karakterek), bár eddig főleg sci-fivel próbálkozott (Riddick-trilógia, Babylon A.D.). Eme karaktere nem a semmiből született, hisz attribútumai felbukkantak már többek közt a Highlander / Hegylakó és a Blade / Penge alkalmával is. Méltatlankodhatnak a Nolan rendezte Batman-trilógia rajongói is, hisz hősünknek van egy komornyikja is, akit nem más alakít, mint Michael Caine. Akit épp visszavonulása napján ölnek meg, ez pedig nyomozásra sarkallja a főhőst, egyúttal krimi-narratívaként görgeti tovább a sztorit. Mivel az ezeréves hőssel magától értetődően nehéz együttéreznie a nézőnek, érkezik egy azonosulásra alkalmas karakter is: egy újabb fantasy-sztár, Elijah Wood alakítja Caine lakájának utódját, egyben a főhős új komikus szárnysegédjét.
Az alkotók azonban – hibát követve el – teljesen parlagon hagyják Wood Robin-szerű karakterét, hisz Kaulder hamar lerázza kölyökképű famulusát egy dögös és jótét lélek boszorkány kedvéért (őt alakítja Leslie). És bár csak ez lenne a film legnagyobb problémája: a fő gond inkább az, hogy a cselekmény kiszámítható. Ahogy azt a fantasy-ben megszokhattuk, a főhős különleges identitása bonyolultabbnak bizonyul, mint gondolta, és legvégül persze újra össze kell csapnia a nemezissel, akivel a nyitójelenetben majdnem leszámolt.
E főhős karakterében viszont a közönség számára semmi különleges és újszerű nincs. Ahogy a film fantasy-univerzumában sem: e történet mögött nincs sajátos és alaposan kigondolt törvények szerint működő alternatív világ. Hiba, hogy úgy tűnik, ebben a világban bármi megtörténhet, mert ez feszültségmentes, súlytalan filmet eredményez. Az alkotók logikai és történetmesélői bukfenceket hajlamosak elintézni holmi spéci varázslatokra való hivatkozással, miközben valójában a legsablonosabb fantasy-k irányába terelgetik a cselekményt.
A legsikeresebb fantasy mozik és sorozatok – nem a képregényen alapuló szuperhősfilmekre és a családi animációkra gondolok, hanem A Gyűrűk Urától Harry Potteren át a Trónok harcáig – talán azért is működtek, mert volt mögöttük egy-egy regényszéria (vagy egy csomó novella), melyeknek nem csak komoly rajongótábora van, de tartalmaztak egy részletesen kitalált, kiforrott saját univerzumot is. És persze újdonságot is jelentettek a film ágazatában, nem úgy, mint szintén sikeres könyveken alapuló, de kasszát már nem robbantott koppintásaik. Jelen opusz koppintás ugyan, de ügyetlenül összelopkodott univerzumán meglátszik, hogy nincs próza mögötte. A Trónok harcával ellentétben ezúttal a készítők a látványos és kreatív díszleteket is kispórolták, hisz a nyitány után immár New York a helyszín.
A mozgókép alighanem olyannyira komplex médium, hogy alkotóinak nemigen marad ideje és energiája kialakítani egy tisztes fantáziavilágot. Erre főként írók képesek. Csoda, hogy készülnek egyáltalán eredeti forgatókönyvre épülő felnőtt fantasy-mozik, hisz egy ilyen alternatív univerzumot sokkal könnyebb egy tetszőleges hosszúságú regényben vagy jópár novellában megalapozni, mint egy másfél órás közönségfilmben. Jelen filmet nehéz komolyan venni a trehány világteremtése miatt, így egyedül bűnös élvezetként működhetne. Egyetlen pozitívuma néhány eklektikus poén, ennél több szubverzió viszont nincs benne: míg a Trónok harca tele volt kisebb botrányokat kavaró, tabusértő szexszel és erőszakkal, addig e film még a PG-13 korhatár kategóriáján belül is szégyellős darab. Kudarca rávilágít, hogy a fantasy a mozikban főleg sikerregények lebutított változataként életképes, az ilyen műfajú szövegeket pedig érdemes inkább sorozatként adaptálni, ahogy azt George R. R. Martin munkáival tették.
