„Akkor ez most egy összeesküvés az egyház és az FBI között?”- teszi fel a kérdést a Feltámadás egyik szereplője a film második felében, ebből a mondatból pedig már sejthető, hogy újabb gyöngyszemmel gazdagodott a trashfilmes Szent Grál. Egor Baranov mozija megvalósításában C-kategóriás, az alapötletet viszont nem lehet hangos nevetés nélkül összefoglalni.
Főszereplőnk, Stanley Martin (Dave Davis) egy sör és egy whisky elfogyasztása után még autóba ül, hogy hazavezessen a fiával az aktuális baseball-meccsről. Azonban szerencsétlen balesetet szenvednek, ami a férfi túlél, a kisfiú viszont nem, az anyuka (Karli Hill) pedig érthető módon Stanleyt hibáztatja a történetekért. Az egyház viszont nem sokkal később felkeresi a családot, és felajánlja, hogy vegyenek részt egy titokzatos kísérletben. Mint kiderül, sikerült rájönni az emberek feltámasztásának titkára. Stanley fia lesz az első alany, pár év múltán viszont az eljárás teljesen általánossá válik, egészen addig, míg a feltámasztottak el nem kezdenek gyilkolni. Hősünkben pedig felmerül a gyanú, hogy az atyák valamit megint nem mondtak el – sőt, lehet, hogy még a kormány is ott bujkál az összeesküvés mögött!
Valószínűleg senkinek sem okozok meglepetést azzal a kijelentéssel, hogy ez a film szakmailag gyakorlatilag értékelhetetlen: a színészek többsége leugrik a képernyőről, a dialógusok olyanok, mintha egy mémoldal írta volna őket, a témafelvetést természetesen nem lehet komolyan venni, a kriminarratíva pedig teljesen esetleges, időnként kiderülnek dolgok, amik hol változtatnak a cselekmény folyásán, hol nem, de végül azt érezzük, hogy ha eggyel több vagy kevesebb fordulat lett volna a történetben, pont ugyanennyire nem lenne értelme a sztori jelentős részének. Persze az ironikus fogyasztás terepére tévedve meg lehet találni a számításainkat Baranov munkájában, kár lenne tagadnom, hogy a VR-templom első megjelenésekor részemről is elhangzott egy hangos nevetés, ugyanakkor ez a film mégiscsak borzongatni szeretne, ez pedig egyáltalán nem sikerül neki.
Ugyanakkor mégsem teljesen szükségtelen és érdektelen, hogy ez az alkotás ebben a formában mozikba került, hiszen igen erőteljesen reflektál a korszellemre. Egyrészt eddig nem esett szó erről, de egy screenlife-alkotásról van szó (a filmtípus atyjának tartott Timur Bekmambetov producerként szerepel is a stáblistán), ez a tény pedig formailag rögtön izgalmassá teszi az alkotást. A megközelítés persze ma már önmagában nem sokkolja a nézőt, hiszen a Keresés (Searching), az Eltűnt (Missing) vagy épp az Ismerős törlése (Unfriended) képében látott már ilyeneket, a kérdés sokkal inkább az, hogy ez a történet mennyire passzol a sajátos formához, hiszen a korábban említett esetekben a sztori önmagában is kötődött valamilyen módon a képernyőhasználathoz.
Hitchcock a számítógép képernyőjére költözött – Aneesh Chaganty: Searching / Keresés
Nagyon kevés olyan eset van, amikor megengedhető egy szülő számára, hogy tinédzserkorú lánya laptopjában kutakodjon: ilyen például, ha a gyerek egyik este szőrén-szálán eltűnik, és csak a virtuális tér vezethet a rejtély megoldásához.
Itt viszont sokkal inkább a társadalmi környezetben kell keresnünk a forma létjogosultságának okát, a Feltámadás konteóssága ugyanis nagyon jól működik a virtuális közegben. Ez ráadásul két szinten is igaz: a filmben az egyház egyfajta Nagy Testvér szerepben tetszeleg, hiszen a feltámadás feltétele a makulátlan erkölcsi bizonyítvány, amibe az online tevékenység is beletartozik (pl: aki pornót néz, a dark webet látogatja, kisebb eséllyel éledhet újra). Másrészt ez a film olyan, mintha a világ összes összeesküvéselméletét összegyúrták volna egy forgatókönyvbe: az egyház nem mond igazat, az FBI összejátszik, megfigyelnek minket, mindannyian egy emberkísérlet részei vagyunk – Baranovék a fake news tematikáját tolják ki a végsőkig, ezzel pedig, ahogy említettem, bőséggel reflektálnak a megjelenési környezetre.
Természetesen közel sem arról van szó, hogy egy kevesekhez elérő, alacsony költségvetésű film önmagában társadalomformáló erővel bír, és persze nem is teljesen új jelenségről van szó (többek között Dan Brown is ezzel csinált világsikert), de tényleg elég eltölteni néhány percet egy szabadon választott közösségi médiás platformon, hogy ne lehessen annyira felszabadultan hahotázni az ilyen kulturális terméken, sokan ugyanis nagyon hasonló koholmányokban keresik a megnyugvást a mindennapokban is. Eggyel továbbmenve egyébként az is izgalmas műfajelméleti dilemmákat vethet fel, hogy kelthet-e az feszültséget, amin egyébként minden bizonnyal nevetnénk – de hajlok arra, hogy a Feltámadás egyszerűen nem elég jó film ezen tétel teszteléséhez.
Ha véletlenül mégis igaz lenne a mozi egyik központi veszélyforrása – miszerint az állam és az egyház minden lépésünket megfigyeli –, valószínűleg nem lenne jó pont náluk ennek a filmnek a megtekintése. Bár lehet, hogy a végeredmény láttán csak a könyörület lenne nagyobb.
