Nagyon kevés olyan eset van, amikor megengedhető egy szülő számára, hogy tinédzserkorú lánya laptopjában kutakodjon: ilyen például, ha a gyerek egyik este szőrén-szálán eltűnik, és csak a virtuális tér vezethet a rejtély megoldásához.
Már évek óta a számítógépek és telefonok képernyőjét bámulva éljük az életünket, így várható volt, hogy a filmművészet is előbb-utóbb reagálni fog erre a jelenségre. 2018-ban elértük azt a szintet, hogy egy számítógép-monitoron játszódó thriller nemhogy nem zökkenti ki a nézőt, hanem még hitelesebb élményt is tud adni, mint egy klasszikus formanyelvet használó alkotás. Aneesh Chaganty filmje végig laptopok, okostelefonok és tévék képernyőjén játszódik, és bár elsőre azt hihetnénk, hogy ez a rendezői döntés nagy mértékben limitálja a narratív lehetőségeket, a Keresés egy összetett, feszült és székhez szegezően izgalmas thriller lett.
Az újfajta filmes formanyelv legfőbb képviselője Timur Bekmambetov rendező (Ben-Hur), a Screenlife nevű, a számítógép képernyőjének rögzítésére alkalmas szoftver atyja. Tőle származik a 2014-es Ismerős törlése (Unfriended / Cybernatural) című horrorfilm alapötlete, amiben egy Skype-beszélgetés során látjuk, ahogy egy halott lány szelleme bosszút áll az osztálytársain. Az úttörőnek számító alkotásban Bekmambetov producerként vett részt, nemrég pedig megrendezte a saját ilyen típusú filmjét, a Profilt, ami Amy Whittaker londoni újságírónak egy ISIS-toborzóval kialakított online kapcsolatának igaz történetét meséli el.
„Egy teljesen más valóságban vagyunk, mint 15 vagy 20 évvel ezelőtt. Mint Kolumbusz, mi is egy új világba költöztünk, ami tele van internettel és digitális képernyőkkel. Mások a szabályok.” – így vélekedik Bekmambetov, aki rábeszélte Chaganty-t, hogy a kisfilm ötletét mesélje el inkább nagyjátékfilmes formában. Ebből lett a Keresés, amiben egy apa, David Kim (John Cho) úgy próbál meg az eltűnt gyereke nyomára bukkanni, hogy elkezd kutakodni a lány laptopján. Miközben David elmerül Margot (Michelle La) közösségi médiás profiljaiban, rájön, hogy szinte semmit sem tud a tinédzserkorú lányáról.
A Keresés egy klasszikus építkezésű krimire emlékeztet: megvan benne a félrevezető nyomoktól kezdve az ártatlannak bizonyuló gyanúsítottakon át a végső duplacsavarig minden, mégis olyan érzés, mintha valami teljesen új dolgot látnánk. Hiszen bizonyos szempontból így is van, ugyanis bár a történet nem, a formanyelv merőben eltér az eddig megszokottól. Ami pedig igazán megdöbbentő, hogy befogadóként egyáltalán nem okoz nehézséget hozzászokni a film által felállított szabályokhoz. Chaganty alkotása önmagában bizonyíték arra, hogy a digitális térben való mozgás univerzális élménnyé vált, ezért egy komplex történetet is el lehet mesélni néhány jól irányzott klikkeléssel. Vegyük például az expozíciót: kevesebb mint öt perc alatt megtudunk mindent, amit a Kim családról tudnunk kell, Margot gyerekkorától kezdve az anyuka betegségével való küzdelméig, mindezt pedig úgy, hogy látjuk a három Windows-fiókot (Pam, David, Margot) használat közben. A későbbiekben is sok időt spórol a film a visszafogott elbeszélésmóddal: ahhoz, hogy átérezzük egy személyes tragédia súlyát, nem kell érzelmes zene vagy zokogó arc, helyette elmond mindent egy Google-naptárból kitörölt esemény; a főszereplő belső vívódásához pedig pont elég annyit látnunk, hogy milyen üzeneteket ír meg és töröl ki a küldés előtt.
Ilyen és ehhez hasonló narratív eszközöket használ a film, és mielőtt bárki azt hinné, hogy ezek a megoldások gyengítik a nézőkre gyakorolt érzelmi hatást, vagy nem adnak lehetőséget a karakterek jellemének elmélyítésére, éppen az ellenkezője igaz: paradox módon sokkal valóságosabbnak érződik, mintha egy klasszikus formanyelvi eszközökkel elmesélt filmről lenne szó. Persze az átélésben sokat segít, hogy rengeteg videófelvételt és webkamerás telefonbeszélgetést látunk, amikből nyomon követhetjük azt is, hogyan uralkodik el egyre jobban az apán a kétségbeesés és az öngyűlölet. John Cho már a tavalyi fesztiválkedvenc Columbusban is bizonyította, hogy neki főszerepeket kéne játszania, a Kereséssel pedig szintet lépett: még a rossz felbontású webkamerás felvételeken is kiemelkedő alakítást nyújt.
Bár a film képernyőkön játszódik, Chaganty sokban eltért Bekmambetov dogmatikus filmkészítési módjától. Eleve nem a Screenlife szoftvert használta a film felvételéhez, és bár a képernyős megoldás végig megmarad, a rendező több klasszikus formanyelvi eszközt is bevet: a feszültséget rendszeresen a monitoron látható fontos információra való ránagyítás, és a pillanatot aláfestő zene teremti meg. Így a Keresés egyfajta hibridnek is tekinthető, amiben keverednek Bekmambetov módszerei a hagyományos filmes eszközökkel, ezzel téve az alkotást experimentálissá, mégis műfajivá.
A Keresés ugyan formabontó, de nem példanélküli alkotás. A bűnügyi filmek és a thrillerek rendezői az utóbbi időszakban egyre bátrabban mernek felhasználni telefonos videókat és chatbeszélgetéseket a történetük elmeséléséhez. Nemrég debütált a mozikban Schwechtje Mihály tinédzserek közötti online zaklatásról szóló thrillerje, a Remélem legközelebb sikerül meghalnod : ), amiben szintén egyedi megoldást láthattunk a chatbeszélgetések vizuális megjelenítésére; a Netflix American Vandal című áldokumentum-sorozatában pedig a bűntény utáni nyomozásban szinte teljes egészében a közösségi médiában megjelenő videók és posztok szolgáltatják a bizonyítékokat. Nagyon úgy tűnik, hogy egyre több alkotó tekint az életünket behálózó újmédiára egy remek filmes feszültségkeltő eszközként, emiatt pedig egy teljesen új thriller-trend van kialakulóban.
