A nyomozónak fontos üzenete érkezik, amit azonnal megnéz. A telefonon megjelenő szöveg elengedhetetlen a cselekmény megértése szempontjából, jelentős fordulatot hoz. Egyszerű jelenet, egyszerűen ábrázolható. Vagy talán nem is annyira?
A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlannal egy generáció kultuszfilmjét forgatta le, és a Rossz versekben legalább ennyien magukra fognak ismerni. Reisz Gáborral játékos filmnyelvéről, a személyes hang kereséséről, és az őt ért legfájdalmasabb kritikáról is beszélgettünk.
Nagyon kevés olyan eset van, amikor megengedhető egy szülő számára, hogy tinédzserkorú lánya laptopjában kutakodjon: ilyen például, ha a gyerek egyik este szőrén-szálán eltűnik, és csak a virtuális tér vezethet a rejtély megoldásához.
A filmes 3D technológiával és annak létjogosultságával kapcsolatban az egyik legtöbbször feltett kérdés (illetve kritika), hogy az milyen módon emelhető a rongyrázó speciális effektusok szintjéről ténylegesen a filmnyelvbe. Jean-Luc Godard legújabb – de állítólag utolsó – műve pontosan erre tesz kísérletet, és mivel a legtöbb 3D-s mozi nem elsősorban ezt a problémát igyekszik megoldani, talán tényleg itt az ideje, hogy valaki legalább megfogalmazza a kérdéseket.
Lassan járj, tovább érsz! – akár így is hangozhatna az idén ötödik moziját jegyző Terrence Malick hitvallása. Meglehet, a fokozatosan kristályosodó életmű sosem fog igazi nyugvópontra jutni, Az élet fája mégis szintézisigényű alkotás, amelyben a direktor következetesen a végletekig ragozza megszokott stílusvonásait, sőt: a műfajfilmes elbeszélőformától ezúttal egészen a modernista tradícióig merészkedik el.
Az érett Bresson szerint ugyanúgy lehet bűnbe esni, ahogy kegyelmet elnyerni: tudva és akarva. Janzenista szemlélete és Pascal filozófiája alapján az embert köztes lénynek tartja, aki félig angyal, félig állat. A 60-as évek második felétől elkezdve azonban csalódottság lesz úrrá rajta: „modelljei” a kegyelem angyali világától eljutnak a „tudva és akarva” nélküli állati sorba.
Az utókor ítélete néha felemás. Nem különben zseniális, de sztárolt életművekre jobban emlékszik, mint a hasonló hatású, ám nehezebben fogyasztható művészekre. Stanley Kubrick és Robert Bresson két megkerülhetetlen név, mindketten éppen 10 éve léptek le az alkotói színpadról, mégis az idei sajtóban inkább Kubrick-nekrológokat olvashattunk. Ezt ellensúlyozandó, újranéztük a Bresson-életművet.
„Filmjeimet vitaindítónak szánom az amerikai puskacsőmozi és a néző hatalomfosztása ellen. Felhívás: kitartó kérdések mozija érdekében a hamis (mert gyors) válaszok helyett, tisztán láttató távolságtartás az erőszakos közelség helyett, provokáció és párbeszéd a fogyasztás és konszenzus helyett.” (Michael Haneke)
