Patterson debütálása feltehetően fel fogja cseszni azokat, akik csak egy inváziós sci-fit akarnak látni.

Andrew Patterson első filmje tömény stílus. A filmnyelv dekadens, öntörvényű, sajátos, meghökkentő ünneplése. Játékosságában is merőben intelligens kísérletezés a médiummal, annak lehetőségeivel, a megszokott és beidegződött és elvárt cselekményvezetés mindennemű önjáró, észrevétlen unalmán rokonszenvesen túllépve. A The Vast of Night majdhogynem minden egyes zavarba ejtő magabiztossággal komponált és levezényelt jelenete, szekvenciája, beállítása és képe inventív, felforgató, vagy csak egyszerűen rohadtul érdekes, miközben mögöttük határozott alkotói szándék terebélyesedik. A The Vast of Nightban történteket a stílus, annak elemei, a filmnyelvi eszközök eszes, rendhagyó alkalmazása meséli el. Képkockákból és azok hiányából, kameramozgásokból és kameraszögekből, szerkesztésből, vágásból, montázsokból, hangokból, zajokból, párbeszédekből formálódik a tapintható, vastag atmoszféra és az a cselekmény, amit amúgy mindenki túl sokszor látott már. Így viszont még nem. Patterson kisajátítja, belakja aztán felszámolja az Alkonyzónát. Vérveszteség nélkül, a gondolatok erejével vívja meg a Világok harcát, tántoríthatatlan stratégaként visszaverve A testrablók támadását. Sokadik Harmadik típusú találkozások ez, de mintha az első lenne. Ha Orson Welles mája tudna tovább hízni, hízna. Patterson nyilván nagyzol, felvág és vagánykodik, ugyanakkor téved az, aki a The Vast of Night közel másfél órájára túl korán süti rá a „stílus a tartalom felett” agyonhasznált billogját. Ilyen az, amikor egy film igazán filmszerű. Amikor a filmben történteket nem lehet – illetve, nincs értelme – csak úgy elmesélni. Íme, példa: a The Vast of Night az 1950-es években játszódik, Új-Mexikó egyik porfészkében, a főszereplő egy fiatal rádiós műsorvezető és kapcsolótábla-kezelő kolleginája, akik egy rémisztő rejtélyre bukkannak, valamire, ami az éjszakai égbolt sűrű sötétségéből közeledik. Ahhoz viszont, hogy ez az egyértelmű, agyonrágott gyökerekkel bíró történet – amit ráadásul Patterson korabeli tévéhorror-keretbe foglal – egy percig se tűnjön pastiche-nak, szentimentális hommage-nak, imitációnak, retrónak, nosztalgikus kikacsintásnak, nem csupán a szubzsáner ismerete szükséges. Hiába vezeti fel a filmet egy Rod Sterlinget idéző szexi, mélyen búgó hatásvadász férfihang, azt Patterson gyorsan elkussoltatja. Saját hangja van.

A The Vast of Night közel sem indul úgy, ahogy megannyi felmenője. Hiába pörög ezerrel a két főszereplő megállíthatatlannak tűnő, egymásba folyó, ízes szófordulatokkal telepumpált altmani párbeszéde, ha közben csupán hátulról látjuk őket, ahogy keresztülvágnak a kisváros gimijének udvarán, majd át a tornatermén, ahol már mindenki egy fontos kosármeccsre készül. Ez az ingerekkel túltelített, sűrű, bizarr, nehezen felfogható jelenet egyszerre mutatja be a szereplőket és távolít el tőlük. A bemelegítő kosárlabdázók cipőinek nyikorgása, a labdák aritmikus pattogása, a nézők nyüzsgése a párbeszédbe mosódik, melyből éppen, hogy ki lehet kukázni néhány fontosabb információt, adalékot. A hangsáv káoszával látványosan ellentétező, bokatájékban sikló kamera dőlésszöge mintha sejtetne valamit. Patterson kényszeríti a nézőt a távolság leküzdésére: figyelni kell a szavakra. Fel sem tűnik, hogy közben veretes korrajzot, helyszínképet, csevegésbe burkolt jellemrajzokat kapunk. A hangulat, az összkép ugyanakkor egyből magával ragadó és nem sok mindenhez hasonlítható.

Később Patterson szemtelenül szélsőségesen fogalmazva ér el hasonló hatást: amikor Everett (Jake Horowitz) rádióműsorába egy ismeretlen férfi betelefonál, ijesztő monológja alatt csak üres feketeséget látunk. Azaz nem látunk semmit. Csak a beszédhang van, igazi rádiójáték, de az elég. Képmutató villantás is lehetett volna, de működik: egy filmhez nem kell mindig kép. (Derek Jarman örül.) A The Vast of Night egyik csúcsjelentében Everett odaszól Faynek (Sierra McCormick), hogy 10 percig ne zavarja. Ezután 10 percen keresztül, egy hosszú beállításban látjuk, ahogy a lány dolgozik, dugogatja a kábeleket ide-oda, fogadja a hívásokat, szélsebesen. A kamera viszont kíméletlenül lassan közelít arca felé, közben a kapcsolótábla zörejeivel alázenélt egyre furcsább szövegtöredékekből kiderül, hogy valami történik odafent, a kisvárosra boruló sötét fellegekben. Mondatfoszlányok, zaj, egy egyre csak szűkülő plán és McCormick arca. Ennyi kell egy történethez. Egy súlyos, jelentőségteljes arcközeli, a semmitmondóvá devalválódott arcközelik korában (később egy másik, hasonló jelenetben Fay munkálkodását Patterson a kapcsolótábla pergő zajainak ritmusára vágja, szintén beszédes eredménnyel).

Patterson ezután sem nyugszik, a végtelenül lassú – ugyanakkor az izzasztó belső feszültségétől mégis sietősnek tűnő – jelenet után egy azzal ellentétes minőségű, harsány, szemkápráztató hosszú beállításban vág keresztül a fél városon, mindössze egy helyszínváltás kedvéért. Azt, hogy ezt a jelenetet Patterson – aki egyébként saját maga finanszírozta petákokból készült bemutatkozását – miként hozta tető alá, jó kérdés. Mindenesetre, amit Miguel Ioann Littin-Menz művel kamerájával, az bravúros. Az pedig főleg, hogy nem ez az első dolog, ami eszünkbe jut erről a fantasztikus 5 percről. Annyira baljós és bizarr jelenet ez, hogy a „megcsináltsága” másodlagosnak tűnik. A kamera sebessége embernél gyorsabb, kocsinál lassabb, dőlésszöge kiszámolhatatlan, mozgásirányai embertelenek: mintha egy idegen lény szemén keresztül utaznánk egyik pontból a másikba (közben a noir-fúvósok is a csúcsra érnek). Ahogy ezt a helyszínváltást meg lehetett volna oldani egyszerűbben, úgy lehetett volna megoldani bonyolultabban azt, ahogy a lány hosszú perceken keresztül telefonálgat. Jobban viszont nem feltétlenül. Patterson rávilágít arra, hogy mi mindent lehet elérni a narratíva, az atmoszférakeltés, és a percepció szintjein szokatlan, atipikus, kontextus-idegen stílusbeli megoldásokkal. Arra, hogy mire képes a film. Arra, hogy hogyan működik a film. Arra, hogy a film nem csak úgy van.

Patterson precízen aládúcolt stílusépítményének elemein keresztülszűrve adagolja a megfelelő információkat ahhoz, hogy a várva várt záró képsor kellőképp üssön. A szép az egészben, pont az, hogy üt, noha tudjuk az első pillanattól fogva, hogy Patterson hova fog kilyukadni. Ahogy a két fiatallal együtt felnézünk az égre, ahogy megborzongunk a kelleténél talán kicsit langyosabb katarzisban, úgy válik nyilvánvalóvá, hogy minden gyönyörűen elidegenítő húzása ellenére Patterson elérte, hogy kötődjünk hőseihez és invesztáljunk szokatlan módon elmesélt különös kalandjukba. A „mi történik” kevésbé fontos, a The Vast of Night a „hogyan” filmje.

Itt a végén pedig érdemes megemlíteni, hogy Patterson debütálása feltehetően fel fogja cseszni azokat, akik csak egy inváziós sci-fit akarnak látni. Úgy fognak járni, mint azok, akik képregényakciót vártak a Birdmantől, vagy azok, akik csak Robert Pattinson Alkonyat-múltja miatt ültek be a Csillagok határánra. Ha van gyengéje a The Vast of Nightnak, akkor az épp az erőssége: annyira ügyesen zsonglőrködik a mozgóképet éltető eszközökkel és megoldásokkal, és annyira könnyedén fogalmaz velük újra formulákat, hogy azt nem mindenki fogja tudni hova tenni. A filmesek filmje, ha tetszik. Az a film, amit jelenetről jelentre kell rommá elemezni, nem csak a felszínét kapirgálni, ahogy azt az ilyen és ehhez hasonló kritikák teszik.