Olivia Wilde új filmje – ellentétben a 2019-es Éretlenségi című rendezői bemutatkozásával – végre igazán stílusosra sikerült, ám a csillogó felszín alatt kevés igazi meglepetés és annál több következetlenség rejlik.

A II. világháború vége és az azt követő évek példátlan gazdasági prosperitást, a fogyasztói kultúra elterjedését és a baby boom időszakát jelentették az Egyesült Államokban. A kertvárosi otthon, az automobilok, a televízió, valamint a családfenntartó férfiak és az otthonmaradó, gyermeket nevelő feleségek családmodellje a jóléti társadalom ikonikus kellékeivé és egyben szimbólumává is váltak. A gondozott kertű családi házakban kisgyerekekkel körülvett nőket az ekkoriban fellendülőben lévő reklámipar nem csak célközönségének tekintette, de előszeretettel használta is a különböző termékek népszerűsítéséhez. Megannyi tisztítószer- és egyéb hirdetésről mosolyogtak vissza az elegánsan öltözött, tökéletes frizurával, magassarkúban házimunkát végző hölgyek, idealizálva és egyben bebetonozva a már említett életformát és családmodellt, melyben a férfi a családfenntartó, a nőnek pedig más dolga sincs, mint a háztartás, a gyereknevelés, no és a szépségápolás, hogy minden tekintetben megfeleljen a társadalmi elvárásoknak és a reklámok sugallta ideálnak.

Minden tisztítószerreklám-idillnél hamisabbnak tűnik már a legelső képkockától a Nincs baj, drágám: a nyitójelenetben felhőtlenül bulizó, koktélokat vedelő elegáns társaságot látunk, másnap reggel pedig ínycsiklandozó reggeli készül, mely után boldogan mosolygó feleségek intenek búcsút menő autóikkal munkába induló férjeiknek, hogy aztán szorgosan vessék bele magukat a háztartásba. Egy kis balettóra, egy kis közös shopping és pletyka a barátnőkkel, de csak annyi, hogy a Victorynak nevezett kaliforniai sivatagi kertváros hölgyei időben hazaérjenek, hogy többfogásos vacsorával, tökéletes külsővel, finom itallal, szexéhesen várják haza férjüket a munkából, aki abban a percben, hogy hazaér, már meg is feledkezik minden munkahelyi gondjáról és bajáról. Így telnek Alice (Florence Pugh) napjai, aki fiatal házasként nemrég csatlakozott férjével, Frankkel (Harry Styles) a szupertitkos Victory projekt sivatagi oázisként létező kis kolóniájához. Hogy hamis az idill, nem is kérdés, sokkal inkább az, mi (vagy ki) van mögötte. A kolónia egyetlen színesbőrű háziasszonya, Margaret (Kiki Layne) már tud valamit, ám ez a közösség nem tűri azokat, akik kérdéseket tesznek fel vagy kilógnak a sorból. Margaret viselkedése egyedül Alice-t kavarja fel igazán, akiben egyre gyűlnek a kérdések és kételyek, és aki egyre fullasztóbbnak éli meg saját mindennapjait.

Az Amerikában és itthon is nagy népszerűségnek örvendő nyolcvanas évek nosztalgiavonata helyett Wilde olyan retrójáratra ülteti a nézőt, mely meg sem áll az ötvenes évekig. Az általa megidézett korszak azonban pont olyan mesterségesen gerjesztett és hamis, mint az 1972-es, „feminista horrornak” bélyegzett Stepfordi feleségek Stepfordja. Ha viszont disztópiakánt tekintünk rá, akkor nagyon is sokatmondó és jelentőségteljes. A Nincs baj, drágám disztópiája az utolsó olyan időszakot idézi meg, amikor a jólét visszaállította, sőt több mint egy évtizedre megszilárdította a hagyományos családmodellt és nemi szerepeket. Jelentős visszalépés volt ez a II. világháború alatt a gyárakban és hadiüzemekben helytálló, anyagilag egyre inkább függetlenedő nők számára, és nem csoda, hogy a hatvanas években a polgárjogi mozgalmakkal együtt újraéledő feminizmus újabb hulláma fel is lázadt ez ellen.

Vegyes érzéseim vannak Olivia Wilde rendezésével kapcsolatban. Egyrészt a rendezőnő legalább olyan stílusérzékkel kelti életre az ötvenes évek Amerikáját, ahogy Tom Ford az Egy egyedülálló férfiben (A Single Man, 2009), ám Wilde képei az első pillanattól magukban hordozzák nem csak a stílust, hanem egyfajta Barbie és Ken-féle babavilág hamisságát is, mely jól előkészíti a film fő fordulatát. A balettozó női testek Busby Berkeley-musicaleket idéző fényképezése és koreográfiája, a feszes ütemre kattogó, nyugtalanító zene, az éteri színvilág, mind-mind a nagy leleplezés felé építkeznek. Külön figyelmet érdemel a zene használata. A nyugtalanító, parancsoló ritmusú hangok váltakozása az először nosztalgiát ébresztő, később egyre nyomasztóbban ránk telepedő ötvenes évek slágerzenéjével az első pillanattól azt sugallja, itt valami nagyon nincs rendben. És valóban nincs rendben, de nem csak a film cselekményvilágában, hanem magával a Nincs baj, drágámmal sem. Mert ez esetben a stílus és a zene bármilyen eltalált is, nem párosul megfelelő tartalommal. A mondanivaló stílusos tálalása aligha ellensúlyozza ugyanis Katie Silberman forgatókönyvének hiányosságait, mely különösen a film utolsó harmadában lesz egyre inkább szembetűnő.

A halványan még Henrik Ibsen Nóráját is megidéző alapötlet pedig jó és fontos (sőt, sajnos újra aktuális is napjainkban). A nagy leleplezés azonban bármilyen szépen előkészített is, tele van következetlenséggel. Nem csak az a gond, hogy a Nincs baj, drágám képtelen a különböző műfajokat szerves és főleg működő egésszé összegyúrni, de számos fontos kérdés is megválaszolatlan marad, ami miatt nem egy cselekménymozzanata légből kapottnak tűnik. Alice-szel együtt sajnos a nézőre is keserű ébredés vár, a hősnővel ellentétben azonban a néző számára még a vége főcím után is sok minden megoldatlan és elvarratlan marad, fájó hiányokat, még inkább pedig megválaszolatlan kérdéseket hagyva maga után. Talán ha a forgatókönyv is annyi polírozást kapott volna, mint a díszletek és a látvány, nem ilyen felemás érzésekkel hagynánk el a mozitermet.

Hogy miért érdemes mégis jegyet váltani a színésznőből lett rendező, Olivia Wilde legújabb játékfilmes vállalkozására? Erre – a film már említett képi-és zenei világa mellett – a főszerepet alakító Florence Pugh a válasz, aki újfent remek alakítást nyújt, sőt megkockáztatom, ő viszi el a hátán a filmet. A körülötte lévő világra fokozatosan ráébredő, onnan egyre inkább kitörni vágyó fiatalasszony ismét egy olyan lehetőség a pár éve felfedezett angol tehetség számára, amilyen az őt nemzetközileg ismertté tevő Lady Macbeth vagy a Fehér éjszakák volt. Bárcsak elmondható lenne ez Harry Stylesról is, akinek első pillantásra jól áll ugyan az ötvenes évek stílusa, de különösen Pugh és a Victory projekt vezetőjét alakító Chris Pine mellett igencsak haloványnak tűnik. Ha már Pine-nál tartunk, ő is leginkább csak egy ígéret marad a filmben: időnként feltűnő fenyegető jelenlétnél és egy vacsoraasztal melletti, pengeváltós dialógusnál közte és a Pugh által megformált Alice között aligha kapunk többet belőle.

Olivia Wilde új filmje – ellentétben a 2019-es Éretlenségi című rendezői bemutatkozásával – végre igazán stílusosra sikerült, ám a csillogó felszín alatt kevés igazi meglepetés és annál több következetlenség rejlik. Félő, hogy ennek köszönhetően kis idő elteltével inkább a film körül kialakult, még a velencei premieren is tovább duzzadó botrányra emlékszünk majd élesebben, és nem magára az alkotásra.