Ugyan idén nem tudtunk a legvégéig részt venni a Mostra Internazionale d’Arte Cinematograficán, így is temérdek élményt szívtunk magunkba a Lido mozijaiban.
Eleinte meglepett, mostanra megszoktam, hogy alighogy megérkezem Cannes-ba, a neves filmes szaklapok már a velencei programot találgatják. Valóban, a cannes-i versenyből többnyire már látszik, mi látható majd a Lido vetítőtermeiben: vannak olyan alkotók, akik egyszerűen csak nem készülnek el idejében Cannes-ra, mások szándékosan időzítik Velencére a filmjeiket, mert a Velence-Torontó tengely jó belépő az Oscar-versenybe és a nyári uborkaszezon után megélénkülő őszi mozibemutatók időszakába.
Hogy Darren Aronofsky milyen megfontolásból választja újra meg újra Velencét, nem tudom, az azonban bizonyos, hogy az elmúlt években itt debütált A forrás, a Fekete hattyú, A pankrátor és idén itt volt a premierje A bálna (The Whale) című legújabb filmjének is. A bálna közel 300 kilós hőse, Charlie (Brendan Fraser) magányosan él lakása, de még inkább saját túlsúlya börtönében. Lekapcsolt kamera mögött megbújva, online kurzusokból tartja fenn magát. Charlie számára, akinél partnere halála után csúszott ki a teste fölötti irányítás a kezéből, az evés egyszerre az öröm és a nyomorúság, illetve az örök szégyenérzet forrása.
Charlie-nak már csak az az egyetlen vágya, hogy rendezze viszonyát évekkel ezelőtt elhagyott lányával (a Stranger Thingsből megismert Sadie Sink), ám ez korántsem olyan egyszerű. A Samuel D. Hunter színdarabjából készült alkotás némileg magán viseli a kamaradrámák statikusságát, de ebben az esetben ez kevésbé zavaró, sőt inkább nyomatékosítja, mennyire bezárt egy ilyen hatalmas túlsúlyt hordozó ember élete. Charlie számára megterhelő minden hétköznapi cselekvés, ahogy a nézőnek is mindezt végignézni, a sajtókonferencia tanúsága szerint pedig Frasernek is igazi erőpróba volt a szerep, nem csak lelkileg, de fizikailag is. A sors furcsa fintora, hogy Hollywood a súlyfeleslege miatt taszította ki magából a Múmia-filmek sztárját, akinek most éppen ez jelentheti a visszatérést, sőt akár még Oscar-díjat is hozhat számára. Az viszont már szombat este bizonyossá vált, hogy a Julianne Moore vezette zsűri nem a mindenki által nagy esélyesnek gondolt Frasert tartotta a legalkalmasabbnak a legjobb férfiszínésznek járó díjra, hanem Colin Farrellt.
Ahogy azt megszokhattuk, minden fesztiválon van négy-öt igazán jó film és egy, ami igazán kiemelkedik a mezőnyből és mindennél jobban megmarad. Az biztos, hogy a 79. velencei Mostra maradandó emléke nem a fesztiválnyitó White Noise című Don DeLillo-regényadaptáció lesz Noah Baumbach rendezésében (noha a Cannes-i Filmfesztivállal ellentétben Velencében jó szokott lenni a nyitófilm). Noah Baumbach, a már említett, 1985-ös nagysikerű regény, valamint Adam Driver neve szinte garancia volt a remek nyitányra, de ehelyett olyan feledhető alkotást kaptunk, hogy a fesztivál második felében ha nem jön velem szembe a film plakátja, már fel sem rémlik, hogy ezt is láttam. Az idei velencei felhozatal legmaradandóbb emléke, az egyetlen film, ami minden tekintetben kiérdemli a „mestermű” jelzőt, A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin) volt. Martin McDonagh-nak a vérében van a drámaírás, a fesztültségépítés, melyhez páratlan (fekete) humorérzék társul, ráadásul olyan színészek tolmácsolják sorait, mint Colin Farrell és Brendan Gleeson. Farrell meg is kapta a legjobb férfiszínésznek járó díjat, McDonagh pedig a legjobb forgatókönyv díjával távozhatott a Lidóról. A sziget szellemei lassan, de annál következetesebben építkezik, az első pillanattól fogva elhintve, de csak a végén téve egészen világossá súlyos és sajnos nagyon is aktuális mondandóját. Az Erőszakik hazai sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy a magyar szöveget Varró Dániel jegyezte, remélhetőleg most is értő kezekbe kerül majd a magyar fordítás, hogy ha már az ízes ír tájszólást nem is tudja visszaadni a magyar szöveg, azt a rengeteg apró nyelvi leleményt és finomságot, amivel McDonagh operál, talán még igen. A filmről hamarosan részletesebb kritikát is közlünk, addig viszont csak annyit, hogy ha idén csak ezt az egy filmet láttam volna a velencei fesztiválon, akkor is megérte volna a kiutazni érte.
Rég belefáradtam és nem is nagyon követtem az Olivia Wilde és a Nyugodj meg, drágám (Don't Worry, Darling) című legújabb rendezése körüli botrányt, ami kétségtelenül számos találgatásra és izgalomra adott okot a film velencei premierje körül, engem azonban sokkal jobban érdekelt maga az alkotás, ami az ötvenes évek belsőépítészetével, öltözékeivel, zenéjével és hangulatával az első pillanatban megvett, de ez ugyanúgy csak a talmi csillogásnak bizonyult, mint a világ, amiben a film hősei élnek. Hogy rejlik-e valami mindezek mögött, arról részletesebben írunk majd, addig is annyit, ha sajtótájékoztatóról tüntetően távolmaradó és Wilde-ot a bemutató során is következetesen kerülő Florence Pugh nem lenne ennyire jó a filmben, még hamarabb megkopna a csillogó felszín, a színésznőnek köszönhetően azonban a film végig érdekfeszítő marad.
A gyermekvállalás, az abortusz, a karrier és a család közötti választás kérdései a leggyakrabban visszatérő női témák. Sokak számára pengetnek ismerős húrokat ezen alkotások, ahogy az idei versenyben szereplő Les enfants des autres (Other People’s Children, r.: Rebecca Zlotowski) is. A film hősnője egy negyvenes éveinek elején járó tanárnő (Virginie Efira), akire úgy tűnik, rátalál a szerelem, de a boldogság nem teljes, mert a férfi nős és van már egy gyereke, Rachelnek viszont ketyeg a biológiai órája, és nem szeretne lemaradni a gyermekáldásról. Hogy lesz-e a mások gyerekeivel olyan jól bánó Rachelnek saját gyereke vagy be kell érnie a másokéval, azt igazából már a film címe elárulja, ennek ellenére kifejezetten jó és elgondolkodtató Zlotowski rendezése, melybe a rendezőnő bevallottan a saját tapasztalatait szőtte bele.
Szintén a saját tapasztalataiból (is) merít a francia társadalom problémáit előszeretettel boncolgató színesbőrű rendezőnő, Alice Diop, akinek Saint Omar című törvényszéki drámája kapta idén a zsűri nagydíját, az Ezüst Oroszlánt. Számomra emlékezetesebb filmélményt nyújtott a műfajban a szintén az idei versenyben bemutatott Santiago Mitre által rendezett bírósági dráma, az Argentina, 1985. A film az argentin társadalom megosztottságát mutatja a Videla-junta után, melynek katonai diktatúrája több ezer ember bebörtönzéséért, megkínzásáért és eltűnéséért felelt. Az Argentina, 1985-ben a bizonytalan lábakon álló új társadalmi rendben, a megosztott közvélemény nyomása alatt, állandó életveszélyes fenyegetéseknek és merényleteknek kitéve próbálja egy ügyész és maréknyi csapata elérni, hogy felelősségre vonják Videlát és embereit. A film megtörtént, rendkívül felkavaró eseményeken alapszik és ugyanúgy nem kímél meg bennünket a kegyetlen kínzások részleteitől, mint Ariel Dorfman és Rafael Yglesias Halál és a lányka című kamaradrámája, melyet Roman Polański vitt vászonra 1994-ben Sigourney Weaver és Ben Kingsley főszereplésével.
Generációról generációra öröklődőnek látszik a rossz apa-fia kapcsolati minta Florian Zeller A fiú (The Son) című filmjében. A Hugh Jackman által megformált menő jogász, Peter új partnerével (Vanessa Kirby) és nemrég született kisbabájukkal él boldogan, miközben politikai karrierjét építgeti. Úgy látszik, minden tekintetben igazi sikertörténet az övé, míg előző házasságából született, a válás miatt egyre furcsábban viselkedő tinédzser fia (Zen McGrath) hozzá nem költözik. Peternek szembe kell néznie fia szemrehányásaival, volt neje (Laura Dern) kétségbeesésével és nem utolsósorban saját apjával (Anthony Hopkins), illetve a saját gyerekkorából hozott lelki terhekkel. A Florian Zellner saját színdarabjából készült alkotás a fesztivál egyik nagy reménysége volt, de sajnos eléggé langyosra sikeredett, amit a fogadtatás is híven tükrözött, de ha másért nem, Anthony Hopkins rövidke, pár perces jelenetéért mindenképp megéri megnézni.
Míg a The Son Peterje végsőkig küzd fiáért, a Bones and All fiatal hősnőjét nagykorúsága elérésekor magára hagyja apja, hogy innentől már egyedül boldoguljon. A nyolcvanas évek nosztalgiavonatára felülő, amerikai road movie-ba ágyazott románc a fesztivál egyik nagy kedvence volt, rendezője, Luca Guadagnino meg is kapta érte a legjobb rendezőnek járó díjat. A két fiatal (Timothée Chalamet és Taylor Russell, utóbbi az idei Marcello Mastroianni-díj nyertese) társadalomból kivetett kényszerül, de akik a Szólíts a nevedenhez hasonló romantikus szerelmi történetre vágynak, azoknak az emlékezetébe idézném, hogy Guadagninótól nem áll messze a gore horror sem, ahogy azt már a szintén Velencében bemutatott Sóhajokkal is bizonyította. Szóval vigyázat, A Bones and Allhoz is gyomor kell! Itt írtunk róla:
Darabokra tépted a szívem – Luca Guadagnino: Bones and All
Luca Guadagnino Bones and All című új filmjében ötvözi a Szólíts a neveden romantikáját a Suspiria sokkoló gore-jával, amit Timothée Chalamet és Taylor Russell alakítása tesz teljessé. Vigyázat, csak erős idegzetűeknek!
A nagy fesztiválokon vagy nem szerepelnek dokumentumfilmek a versenyprogramban, vagy külön szekcióban versenyeznek. A velencei versenyprogramot is elsősorban a játékfilmek uralják, de időről időre felbukkan egy-egy dokumentumfilm is a mezőnyben. 2013-ban egy olasz dokumentumfilm, a Róma körül (r.: Gianfranco Rosi) már történelmet írt azzal, hogy első dokumentumfilmként megkapta a fesztivál fődíját. Nos, Laura Poitras a második dokumentumfilmes (és egyben az első női dokumentumfilmrendező) a fesztivál történetében, aki ebben az elismerésben részesült. Az idei fődíjas alkotásban, az All the Beauty and The Bloodshedben a vállaltan oxitocinfüggő fotós, Nan Goldin próbálja a Purdue Pharma befolyásos – és nem mellesleg nagy művészetpártoló – tulajdonosait, a Sackler családot leleplezni, akiket az ópiátszármazékoktól való függőség nagymértékű elterjedéséért és saját, illetve művésztársai addikciójáért tart felelősnek.
Történelmet írt a Monica című Andrea Pallaoro-alkotás is, melynek címszerepét egy transznemű színésznő, Tracy Lysette alakítja. Lysette volt az első transznemű színésznő, aki a velencei filmfesztivál legjobb női alakításáért versenyzett, melyet végül a kétszeres Oscar-, háromszoros Golden Globe-díjas Cate Blanchett kapott meg a TÁR-ban (r. Todd Field) nyújtott alakításáért. A TÁR a fesztivál egyik legerősebb versenyfilmje volt, és ezt valóban leginkább a karizmatikus kaméleonnak, Blanchettnek köszönheti, aki ezúttal a világ legismertebb karmesternőjének bőrébe bújt. Míg a Monica egy csendes családi dráma a család fontosságáról és még inkább az elfogadásról, addig a TÁR egy ellentmondásos zseni története.
Markáns női alakítást vártunk volna, de elég haloványra sikerült az Un couple / A Couple című Frederick Wiseman-film, mely Tolsztoj feleségének leveleiből összeállított egyórás monodráma sok béka- és tücsökhanggal és szép vágóképpekkel a forgatókönyvíró/színésznő Nathalie Boutefeu tolmácsolásában. „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” (Németh László fordítása) – írja Lev Tolsztoj az Anna Kareninában. Wiseman filmjének legnagyobb erénye, hogy megmutatja, hogy a szerelemről és házasságról oly csodálatos meglátásokat megfogalmazó Tolsztoj házassága is leginkább a maga módján volt boldogtalan.
Pár éve nagy sikert aratott Guy Nattiv Skin című, megtörtént eseményeket feldolgozó alkotása egy megtért skinheadről, Jamie Bell főszereplésével. Hasonló az alapötlete Paul Schrader Master Gardener című művének is, amelynek Joel Edgerton a főszereplője, aki szintén egy neonáci csoportosulás tagjaként követett el kegyetlen bűnöket, de a vádalkunak és a tanúvédelemnek hála most nem börtönben sínylődik, hanem egy gazdag hölgy (Sigourney Weaver) birtokán és szoknyája alatt kertészkedhet. Mindezt egy távoli rokon, a család fekete bárányának érkezése zavarja meg, ami alaposan kibillenti kettejük kapcsolatának kényes egyensúlyát, és arra készteti a férfit, hogy szembenézzen múltjával és egykori nézeteivel.
Az Athena címet viseli az a francia versenyfilm (r.: Romain Gavras), amelyben egy bevándorlók lakta negyedben törnek ki zavargások egy tinédzser fiú halála miatt. Az esetről videófelvétel készült, melynek tanúsága szerint rendőrök az elkövetők. A francia seregben szolgáló nagyobbik testvér, Abdel (Dali Benssalah) a békés megoldás híve, az szeretné, ha a rendőség belső vizsgálata felfedné az elkövetők kilétét és törvény elé állítanák őket, a kisebbik fiú, Karim (Sami Slimane) viszont szabályos hadsereget szervez a környékbeli srácokból és vérbosszúért kiált. A háború istennőjéről elnevezett negyed hamarosan háborús övezetté változik. Bár a filmben látható események a képzelet szüleményei, a rendező azt nyilatkozta, Franciaországban olyan a helyzet, hogy ez bármelyik pillanatban bekövetkezhet. A film társírója Ladj Ly Nyomorultak című, korábbi cannes-i versenyfilmje szintén hasonló témával, a rendőrség és a bevándorlók közötti növekvő fesztültséggel és a legfiatalabb generáció radikalizálódásával foglalkozik.
Alejandro González Iñarritu Bardo, falsa crónica de unas cuantas verdades / Bardo, Falso Cronicle of a Handful of Truths című filmje annyi lehetőséget, szép képet és Gabriel García Márquez nyomdokain haladó mágikus realizmust tartalmaz, hogy akár jó is lehetne, de az a baj, hogy sok, és sajnos minden tekintetben sok. Három óra, számos túlburjánzó ötlettel, túlhúzott jelenettel. Egy jó vágóval, feszesebb és némileg letisztultabb történetvezetéssel sokkal jobb lehetett volna a mexikói születésű rendező legújabb, sok tekintetben saját életére és két kultúra között rekedtségére is reflektáló alkotása. Iñarritu, aki 2000-ben robbant be a köztudatba Korcs szerelmek című filmjével, akkoriban még azt nyilatkozta, hogy ő bizony megmarad mexikói rendezőnek, mert az ottani problémákról szeretne beszélni, de Hollywood delejes csábításának ő sem tudott ellenállni, 2003-ban a 21 gramm című filmjét már Sean Penn és Naomi Watts főszereplésével Amerikában készítette.
Velencében több jó westernt is láttam már, például a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Fordot (r.: Andrew Dominik) vagy legutóbb a Coen-testvérek alkotását, a Buster Scruggs balladáját, Walter Hill Dead for a Dollar című westernje viszont pont ezeknek az ellenpéldája. A spagettiwesternek hazájában bemutatott Dead for a Dollar merénylet a műfaj ellen, mely nem csak rémesen rosszul néz ki a nagyvásznon, de a színészek sem igazán találják a helyüket benne. Nehéz eldönteni, hogy Christoph Waltz vagy Rachel Brosnahan a nagyobb mellényúlás, mert az egész film ezer sebből vérzik és nagyon elhibázottnak tűnik.
Voltak még filmek, amiket láttam, de sajnos olyanok is, amelyekről lemaradtam, mint például az Andrew Dominik-féle Marilyn Monroe-életrajzi film, a Blonde, így nem tudok beszámolni arról, milyen volt a Ana de Armas az egykori legendás szexszimbólum bőrében. Arról sem tudok sajnos mesélni, milyen az iráni filmrendező, Jafar Panahi Khers Nist (No Bears) című alkotása, amely a zsűri különdíját kapta, és még sorolhatnám a veszteségeket. A velencei verseny idén pont olyan változó színvonalú volt, mint amilyen változékonynak mondható az első napok időjárása, melybe a bőrig ázástól a napszúrásig minden belefért.
