Szerelem. Hűtlenség. Halál. Három történet egy olyan világból, ahol a kutyákat könnyebb szeretni, mint az embereket, ahol a rossz talajon érlelt szerelem meghozza gyümölcsét: a szenvedést és a halált. A mexikói első filmes Inárritu modern elégiája három párt mutat be, az élet különböző ösvényeiről, a nagyváros különböző szegleteiből, olyan párokat, akiket a szerelmen kívül valami erősebb is összeköt – az élet. A három pár a szerelemért hűtlenséggel fizet, a hűtlenségért pedig szenvedéssel. Szerelem és szenvedés összenő, mint kutyával a bolha.

Abcug-realizmus

Inárritu filmje Bunuel egyes mexikói munkáihoz hasonlóan a könyörtelen realista történethez némi misztikumot és iróniát ad. Az olasz neorealizmust elsősorban az vitte válságba, hogy passzív szenvedő hőseit állandóan pozitívvá minősítette, s így felvetődött a kérdés: a sok nagyszerű és nyomorgó ember miért nem képes megváltoztatni a társadalmat, amelytől szenved? A Korcs szerelmek párjai nem pozitív hősök, mindannyian hibáztak, elfogadták a romlott társadalom diktálta feltételeket, saját tömegsírjukat ásták. A fordulatos szocio-akciófilmekhez szokott szemek az első epizód történéseit nézve még drukkolnak, reménykednek, a második epizód elkeseredett szürrealizmusa már a részvéthez is kevés, a néző meg sem lepődik tehát azon, hogy a harmadik történet egy kietlen pusztaságban végződik. Inárritu és novellista forgatókönyv-írója körülbelül annyira viseli szívén hősei sorsát, mint Darren Aronofsky Rekviem egy álomért című munkájában: semennyire.

Kutyák és emberek

A Korcs szerelmek hőseinek sorsát a kutyák közelsége köti össze egy olyan nagyvárosban, melynek utcáit, sikátorait, lakásait ellepik a különféle ebek: kenyérkereső társak, a boldogság apró szőrös zálogai, éhező élettársak. Octavio bátyja kutyájával viadalokon keresi meg a meneküléshez szükséges pénzt, hogy szerelmes sógornőjével és annak kisbabájával egy emberibb világban élhessen. A nyomorult városrész fiataljai között nincsen különbség, pénzért bármire képesek: szerelemmel, hűtlenséggel, szenvedéssel fizetnek érte. Akárcsak Bunuel Az elhagyottak (1950) című filmjének mexikóvárosi nyomornegyedében, a bűnözés a napirend része, a kiszolgáltatottság együtt kel és fekszik az emberekkel, s mivel senki sem ártatlan, a Jó is csak a Rosszból születhet. Octavio jót akar, de eszközökben nem válogathat, sógornője iránt érzett elsöprő szerelme pedig éppen olyan vak, mint amilyen váratlan. A kutyaviadalokon nyert pénzből pelenkát, krémeket, babacikkeket vásárol, a többit pedig félreteszi. Arra azonban nem gondol, hogy szerelme talán igen, de pénze nem jobb és tisztább annál, amit bátyja képes adni, nem csoda tehát, hogy a „szerelmes” sógornő fogja a pénzt és lelép a férjével. A verhetetlen kutyát egy viadal végén lelövik, és egy koldus gyógyítja meg. A kutyaviadalok helyszíne Az elhagyottak istállójának örököse: állatok döntenek el emberi sorsokat, „nyomortanya, de a szalma, a széna, a puhaság, az akolmeleg már-már vonzó: gyilkos és áldozat makacsul itt bújik össze, mókásan „elrajzolt” állatok társaságában”, írja Bikácsy Gergely Bunuel-naplójában.

Jóval markánsabb Bunuel-hasonlat illik a film második történetére, amely egy tehetős lapkiadó és egy fotómodell tragikus kapcsolatát meséli el. Tragikus, mert erkölcstelen: a családos Daniel elegáns lakást rendez be szerelmének, Valeriának, egyúttal kényelmes második életet önmagának. A lakás ablakából az ünnepelt modell saját magát csodálhatja egy megaposzteren, hosszú lábait és megfizethetetlen mosolyát, mindazt, amitől hamarosan meg kell válnia. Valeria a lakás meglepetés-átadásának napján karambolozik, soha el nem jövő boldogságának helyszínére tolószékben érkezik vissza, s lelki egyensúlyának végleg búcsút inthet, amikor szeretett ölebének rejtélyes módon nyoma vész a lakás parkettája alatt. A modell kényelemből, kelletlenül választotta a tehetős férfi szerelmét, akárcsak a Tristanát alakító Catherine Deneuve Bunuel 1970-es filmjében, hogy kiszolgáltassa magát szeretetének, bármi is legyen az. A padló alá szorult öleb az elsüllyesztett bűntudat metaforája, amely éppen azáltal kerül felszínre, hogy a parketta alatt ragad. Amikor Valeria az elviselhetetlen önsajnálattól teljesen összeomlik, lábát le kell amputálni, s a hasonlat teljessé válik: a féllábú Tristana ezúttal nem a süketnéma munkásfiúnak mutatja meg magát az ablakból, hanem az egykor a szemközti ház falán lévő megaposzter helyén álló feliratnak: „Bérelhető”. A hűtlen családapa szenvedéssel fizet szerelméért, de a hibából nem tanul: kudarcos házassága végnapjaihoz hasonlóan hamarosan újabb néma telefonok zargatják az „ifjú pár” mindennapjait.

A két modern bunueli történetet ráadásként egy misztikus közép-amerikai fejlődéstörténet követi: El Chivo, a piszkos körmű hajléktalan bérgyilkosként tengeti napjait. Azelőtt elhagyta családját, hogy gerillavezérként harcoljon a szabadságért, börtönbe kerülve azonban családja szemében meghalt, egyetlen lánya semmit sem tud róla, aki egy falka kutyával él a nyomornegyedben. Bevásárlókocsiját éppen arra tolja, ahol az első és második történetből ismert hőseink autói karamboloznak – ez a kapcsolódási pont. Ő ápolgatja a lelőtt kutyát, és ő bocsát meg neki, amikor az egy óvatlan délutánon összes kutyáját szétmarcangolja: még a kutya sem tehet róla, hogy gyilkolásra tanították. Az egyformán bűnös földi pokol és mennyország bemutatása után Innuarez a hajléktalan gerillát választja révésznek, hogy saját bűnbánásával átvezessen bennünket egy tiszta vidékre: a kietlen pusztára, ahol pénzt, bűnt és emléket magunk mögött hagyva végre tiszták és szabadok lehetünk.

Nem véletlenül viszünk három szál virágot egy hölgynek, ha inkább kedveskedni szeretnénk neki, mint megbántani. Inárritu sem véletlenül három történetet mesél el: a harmadik biztosan elnyeri a feloldozást.